Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017


	Udvardy Frigyes A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017

kronológiák

» kisebbségtörténeti kronológia


1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
intézménymutató	a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z
névmutató	a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helymutató	a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

keresés

szűkítés

találatszám: 28 találat

lapozás: 1-28

| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm

Névmutató: Bakk-Dávid Tímea

2003. október 18.

A hatósági akadályoztatások ellenére egyre több csángó szülő és gyerek igényli a magyar nyelvű oktatás bevezetését. Néhány fiatal értelmiségi együtt él e közösségek tagjaival. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával idén tizenegy Bákó megyei településen - Klézsén, Budán, Frumószán, Somoskán, Külsőrekecsinben, Magyarfaluban, Lábnyikban, Diószénben, Pusztinán, Lészpeden és Trunkban - kezdték meg a magyar nyelv oktatását. Aszfaltozatlan utcácskákon át jutunk el a frumószai otthoni magyartanítás ideiglenes helyszínére. Vass Ibolya Frumószán az általános iskolában októbertől elkezdte a fakultatív magyaroktatást. Minden családból dolgoznak külföldön: Olaszországban, Spanyolországban, Izraelben, Magyarországon. Vass Ibolya idén végzett a Babes-Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán, Bákóban a tanfelügyelőségen Livia Liliana Sibisteanu történész, főtanfelügyelő-helyettes a diplomája alapján szakképzetlenként sorolta be. A csángó szövetségnek körülbelül harmincöt faluból származó, nyolcszázat is meghaladó taglétszáma van. Pávai Réka, a klézsei és somoskai - iskolai és otthoni - magyaroktatás alapembere. A szomszédban lakik Istók Bálint, aki házában a délutáni magyarórák számára a tantermet biztosítja. /Bakk-Dávid Tímea: Nem mártírok, nem idealisták - néptanítók. = Krónika (Kolozsvár), okt. 18./

2005. január 14.

A magyar–román szociális egyezménnyel kapcsolatos legutóbbi szakértői tárgyaláson megállapodtak abban, hogy a megbeszéléseket 2005 februárjában folytatják Bukarestben. Göncz Kinga családügyi miniszter szerint a szakértői tárgyalások lezárása után körülbelül másfél-két évre van szükség, amíg mindkét állam országgyűlése jóváhagyja a változtatásokat. Az új egyezménytervezet értelmében a Romániában ledolgozott évek arányában járó nyugdíjat Románia lesz köteles kifizetni. Jelenleg a területi elv alapján jár a nyugellátás. Az áttelepült román állampolgárok átlagos havi járandósága 56 278 forint, ami kevéssel meghaladja a magyar átlagnyugdíjat. A Romániának ma egyértelműen előnyösebb nyugdíj-megállapodás azonban visszaélésekre is alkalmat nyújt. /Antal Erika, Bakk-Dávid Tímea: Visszaélésekre nyújt lehetőséget az érvényben lévő román–magyar nyugdíjegyezmény. = Krónika (Kolozsvár), jan. 14./

2005. február 7.

Február 5-én tartották Budapesten a már hagyományossá vált 9. Csángó Bált. A háromezer férőhelyes Petőfi Csarnok színültig telt a csángó zene és kultúra iránt érdeklődő magyarországi és külföldi közönséggel. A Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány és a Moldvahon Csángó Kulturális Kht. által szervezett rendezvényen moldvai, gyimesi és hétfalusi csángó szokásokat, hagyományokat és táncokat mutattak be. A rendezvény fővédnöke, Mádl Ferenc helyett felesége, Dalma asszony nyitotta meg a bált, felolvasva a köztársasági elnök levelét. Mádl üzenetében hangsúlyozta, fontos a magyar államnak a moldvai magyarokkal való élő kapcsolat ápolása. „A csángómagyar kultúra őrzése közös kötelességünk” – üzente a résztvevőknek a köztársasági elnök. A pusztinai László Erzsébet énekelte el az Úrangyalát. Lánya, Nyisztor Ilona népdalénekes már Kaliforniát is megjárta a csángó karácsonyi dalokkal következett. Ő a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) oktatási programja keretében tanítja a csángó gyerekeket őseik zenéjére. Felléptek magyarországi és csángóföldi hagyományőrzők, majd a gyimesbükkiek a jellegzetes „harsogtatással”. A csángó bálok történetében először, a hétfalusi csángókat képviselve felléptek a boricát járó pürkereci legények is. A színpadi műsor után háromezer ember tódult az előtérbe, amíg a szervezők kihordták a székeket, hogy legyen hely táncolni. „Mondjunk igent moldvai magyar testvéreinkre!” – szólította fel a bál résztvevőit Böjte Csaba dévai ferences szerzetes, aki beszámolt arról, hogy már megvásároltak 15 hektár földterületet a tervezett csángó iskolához. Arra kérte a jelenlévőket: ha a csángók minden évben gyalog zarándokolnak el Csíksomlyóra, akkor szeretettel meghív mindenkit májusban: „Menjünk át gyalog Moldvába, Rekecsinbe, és rakjuk le az alapkövet. Erre az ünnepélyre meghívjuk a bukaresti pápai nunciust és a iasi-i püspököt, hogy szentmisét celebráljon” – mondta a szerzetes. A Petőfi Csarnok előterében az MCSMSZ standjánál téglajegyeket árusítottak a csángó iskolaközpont felépítésére. /Bakk-Dávid Tímea, Budapest: Boricától a harsogtatásig. = Krónika (Kolozsvár), febr. 7./

2005. április 11.

Új elnök irányítja a Bihar megyei RMDSZ-t, miután a hétvégi tisztújító közgyűlésen a küldöttek az egyedüli jelöltként induló Kiss Sándort, a szervezet eddigi megyei ügyvezető elnökét, a megyei tanács elnökét választották meg a szervezet élére. Lakatos Péter leköszönő megyei elnök a tavalyi parlamenti választásokon képviselői mandátumot szerzett, és már korábban kijelentette, nem kíván újra indulni a tisztségért. /Bakk-Dávid Tímea: Kiss az új Bihar megyei RMDSZ-elnök. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 11./

2005. május 13.

A helyi román hatalom belátta: nagy horderejű kezdeményezés a rekecsini csángó iskolaközpont – nyilatkozta Benke Pál, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) alelnöke. A Béke Királynője Gimnázium alapkőletételén Rekecsin község polgármestere, Vasile Ichim és Gabriel Berca Bákó megyei prefektus is beszédet mond, valamint több megyei liberális képviselő is jelezte részvételét az ünnepségen. A május 15-i, pünkösd vasárnapi alapkőletételre jeles külföldi közszereplőket várnak a szervezők, jelen lesz Mádl Dalma asszony is, a magyar köztársasági elnök felesége. A csíksomlyói búcsú után – amelyre minden évben hagyományosan elzarándokolnak a moldvai csángók – az ünneplő tömeg elindul Rekecsinbe, „hazakísérve” a csángókat; útjukat egy délelőtti szentmise erejéig megszakítják Gyimesfelsőlokon, az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium udvarán. „Minden vendégünket arra kérjük, hogy hozzon magával településének temploma, iskolája vagy más jeles helyének tövéből egy követ. Ezek a messzi földről hozott kövek fogják – jelképes módon – az iskola alapját képezni” – fogalmazott körlevelében Böjte Csaba atya. A leendő iskolaudvaron kis teret alakítanak ki a Petrás Mária csángó képzőművész alkotta Mária-szobor körül, az összegyűlt kövekkel ezt a teret fogják beburkolni. Jótékonysági rendezvényt szervez május 14-én Csíkszereda főterén a rekecsini iskola felépítésének támogatására a csíkszeredai Agora Alapítvány és a Szent Kereszt Főplébánia. A nagyszabású szabadtéri koncerten 19 órától a helyi Role együttes bemutatja a Pille című rockballadát. /Bakk-Dávid Tímea: „Köveket hozzatok Rekecsinbe!’’ = Krónika (Kolozsvár), máj. 13./

2005. június 7.

Becslések szerint a Marosvásárhelyen végzős sapientiások mindössze negyede fog államvizsga-dolgozatot benyújtani, mivel sokan nem járnak előadásokra – tájékoztatott Hollanda Dénes, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Műszaki- és Humántudományok Karának dékánja. A vásárhelyi Sapientián jelenleg 61 beiratkozott utolsó éves diák van, a pedagógia szakon 32, a matematika-informatikán 29. Mindkét szak végzettjeinek a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen kell államvizsgázniuk. Az egyetemi akkreditációnál lényeges feltétel, hogy az államvizsgára jelentkezők 51 százaléka sikerrel védje meg dolgozatát. A dékán szerint teljesíteni fogják ezt a követelményt. Kolozsváron, a Természettudományi és Művészeti Karon egyelőre nincs végzős évfolyam, itt az oktatás 2002-ben kezdődött a környezeti földrajz szakon 20 diákkal, akik jelenleg harmadévesek. /Bakk-Dávid Tímea: A végzős sapientiások negyede államvizsgázik? = Krónika (Kolozsvár), jún. 7./

2005. június 17.

Látogatható Kovászna város hivatalos honlapja, a www.kovaszna.ro, amelynek egyelőre csak a magyar nyelvű változata működik, június végéig elkészül a román és az angol nyelvű is – tájékoztatott Zsuffa Levente polgármester. A honlap főként belföldi és magyarországi turistáknak szól, az oldalon on-line helyfoglalásra is alkalom nyílik a kovásznai panziókban. /Bakk-Dávid Tímea: On-line helyfoglalás a www.kovaszna.ro-n. = Krónika (Kolozsvár), jún. 17./

2005. augusztus 11.

Milliárdokkal tartoznak a gyimesfelsőloki Szent Erzsébet Gimnázium építőjének. A kivitelező, a csíkszeredai Tectum Impex Kft. vezetője, Szász István hatvanmillió forintos – több mint nyolcmilliárd régi lejes – tartozás törlesztését követeli a Berszán Lajos atya vezette Szent Erzsébet Alapítványtól. Szász István nyilatkozatát követően Hegyeli Attila és Böjte Csaba dévai ferences szerzetes, a moldvai Rekecsinbe tervezett csángó iskolaközpont kezdeményezői szinte azonnal jelentkeztek megoldási javaslattal. Hegyeli Attila, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) oktatási felelőse nyilvánosan felajánlotta Berszán Lajosnak, hogy a rekecsini iskolára eddig összegyűlt összeget átadják az adósság kifizetésére, hiszen azt a pénzt is csángó iskolára kapták. Berszán atya elmondta, Böjte Csaba felajánlotta ugyan „kölcsönbe” az adósság kifizetését, azonban ameddig nem tisztázzák, egészen pontosan mennyi a tartozás, nem fogadhatja el a nagylelkű ajánlatot. /Bakk-Dávid Tímea: Inog a sziklára épült ház? = Krónika (Kolozsvár), aug. 11./

2005. augusztus 25.

Negyvenmillió lejre bírságolta az Országos Diszkriminációellenes Tanács a csíkszeredai polgármesteri hivatalt amiatt, hogy nem biztosított megfelelő lakóhelyet több roma család számára. Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke a Krónikának elmondta, nem ért egyet a bírság kiszabásával, mivel a testület egy 2004-ben tett feljelentés kapcsán kibontakozott ügyben döntött úgy, hogy az akkor elkövetett, azóta elévültnek minősíthető kihágásért pénzbüntetést szab ki. Asztalos a jegyzőkönyv kiállításakor élni fog a különvélemény megfogalmazása jogával, hiszen kifogásolható, hogy hasonló ügyekben a testület nem járt el ilyen drasztikusan, márpedig ilyen jellegű esetek gyakran előfordulnak az országban. „Ez annak tudható be, hogy nem Botosani-ról, hanem Csíkszeredáról van szó” – jelentette ki Asztalos. Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere arra hívta fel a figyelmet, a városháza igyekszik lehetőségeihez mérten kezelni a problémát. „Meggyőződésem, hogy Csíkszereda önkormányzata országos viszonylatban példaértékű módon kezeli ezt a kérdést. Nálunk a roma gyerekek iskoláztatása, étkeztetése és iskolába szállítása is megoldott. Az önkormányzatnak a szociális kérdéshez való viszonyulása és megvalósításai nem pénzbírságot érdemelnének” – jelentette ki az alpolgármester. /Bakk-Dávid Tímea: Más-más mérleggel mér a diszkriminációellenes tanács? = Krónika (Kolozsvár), aug. 25./

2005. augusztus 29.

„A millecentenárium idején sokféle állítottak szobrot Szent Istvánnak, de a jelen alkalom mindenképpen különleges. Állam- és egyházalapító királyunk ezer szállal kötődik a térséghez, hiszen e vidék az elsők között volt, ahol Szent István emlékét és ereklyéit őrizték” – emelte ki Cseh Áron kolozsvári magyar főkonzul a nagyvárad-bihari katolikus püspökség ezeréves fennállása alkalmából leleplezett Szent István-szobor avatóünnepségén. A Bihar faluban augusztus 28-án tartott avatón részt vett számos helyi, megyei és külföldi személyiség, többek közt Bosák Nándor debreceni katolikus püspök, valamint Mikola István, a magyarországi Kereszténydemokrata Néppárt képviselője is. Az ünnepség keretében Tempfli József nagyváradi római katolikus püspök mondott misét, aki a szobor leleplezése után emlékérmeket és -plaketteket adott át mindazoknak, akik anyagi és erkölcsi támogatásukkal hozzájárultak a méltó emlék állításához. A tavaly elhelyezett alapkőre nagyszabású ünnepség keretében került fel Sántha Csaba szovátai szobrász 2,1 méter magas alkotása. Az impozáns bronz műalkotás egyméteres gránitalapzaton, a Bihar megyei település közterén kapott helyet. /Bakk-Dávid Tímea: Felavatták az egyházalapító szobrát az ezeréves Biharban. = Krónika (Kolozsvár), aug. 29./

2005. október 4.

Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elítéli „a nemzeti gyászünnep megszentségtelenítését”, hiszen az október 6-i aradi rendezvény a jelenlegi magyar kormány képviselői részvételével „elveszíti méltóságát”. „Az EMI emiatt távol tartja magát, mert nem szeretnénk füttykoncerttel meggyalázni a vértanúk emlékét” – nyilatkozta Soós Sándor elnök. Mint ismeretes, az EMI tagjai nyáron kifütyülték, és a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári székhelye előtt tüntetéssel akadályozták meg Eörsi Mátyás szabaddemokrata képviselőt, hogy előadást tartson az egyetem épületében. /Bakk-Dávid Tímea: Nem fütyül. = Krónika (Kolozsvár), okt. 4./

2005. október 5.

Törvénytelennek nevezte a magyartanítást Adrian Horodnic tanfelügyelő a csángóföldi Magyarfaluban, megtiltotta Kovács Melánia tanárnőnek, hogy jegyeket írjon a naplóba, mivel érvelése szerint a magyar mint anyanyelv nem törvényes módon került be a tanrendbe. A tanfelügyelő szerint nincsenek iratok, amelyek bizonyítanák, hogy a gyerekek anyanyelve magyar. A tanárnő hiába hivatkozott az Oktatási Minisztérium 1999/3533-as, a nemzeti kisebbségek fakultatív anyanyelvoktatását szabályozó rendeletére, a Bákó megyei tanfelügyelő még a magyartanári állás meghirdetésének törvényességét is megkérdőjelezte. A magyarfalusi iskolában öt csoportban 91 gyerek tanulja a magyart mint anyanyelvet. A hivatalos órarenden kívül tartják az órákat. Hegyeli Attila, a MCSMSZ oktatási programfelelőse elmondta, az ügyről értesítette a minisztérium kisebbségi ügyekért felelős igazgatóságát, valamint a Bákó megyei tanfelügyelőség kisebbségi ügyekkel megbízott felügyelőjét, Anghel Nastasét is. /Bakk-Dávid Tímea: Szigorúan ellenőrzött anyanyelv. = Krónika (Kolozsvár), okt. 5./

2005. október 27.

Végleges ítéletet hozott a héten a Hargita Megyei Törvényszék a Trianon című film illegális levetítésével vádolt székelyudvarhelyi Jakab Attila ügyében, akinek így nem kell kifizetnie az 50 millió régi lejes büntetést. Mint ismeretes, a január 12-én Székelyudvarhelyen megszervezett vetítés és az azt követő beszélgetés miatt Jakab Attilát, az Udvarhelyi Fiatal Fórum (UFF) elnökét pénzbüntetéssel sújtotta a helyi rendőrség. A székelyudvarhelyi rendőrség azzal indokolta a bírság kirovását, hogy Jakab Attila illegális moziműködtetéssel foglalkozik. Jakab Attila fellebbezett, a székelyudvarhelyi bíróság áprilisban semmisnek nyilvánította a rendőrség által kiállított jegyzőkönyvet. A Hargita Megyei Törvényszék elutasította a rendőrségnek a székelyudvarhelyi döntés elleni fellebbezését, így végleg lezárult az ügy. /Bakk-Dávid Tímea: Jakab Attila nyert a Trianon-perben. = Krónika (Kolozsvár), okt. 27./

2006. január 4.

A csángók anyanyelvű misézésének ügyét éve a Szent István Egyesület és elnöke képviseli a iasi-i katolikus püspökség, a pápai nuncius és az európai fórumok előtt. A csángó táplálkozáskultúrából doktoráló Tinka asszony szülőfalujában, a Bákó megyei Pusztinában él. Még mindig várnak, sem a iasi-i püspökségtől, sem a pápai nunciustól nem érkezett konkrét válasz. Ígéretet egyébként a pápai nunciustól már 2002-ben kapott, hogy lesz magyar mise Moldvában. Pusztina száz százalékban magyar falu. Itt még mindenki értené a magyar szertartás szövegét. Az egyház képviselői azonban folyamatosan nyomást gyakorolnak a hívekre, ilyen körülmények között mindenki százszor is meggondolja, igényelné-e a magyar nyelvű szertartást. Akik vádaskodnak, azok kezében van a hatalom és eszköz, hogy az évszázadok óta tartó asszimilációt tovább erősítsék. Pusztinán még mindig van magyarul gyóntató pap, hiszen másképp nem boldogulnának. 1990 után kitermelődött egy vékony csángó értelmiségi réteg, de ez az összcsángóságot tekintve majdnem a semmivel egyenlő. Akik kikerültek, és Magyarországon vagy máshol tanultak, többnyire lehetőségük sincs, hogy otthon gyakorolhassák a szakmájukat. A visszatérőkre mondják, ez apostoli munka. /Bakk-Dávid Tímea: Még tart a „csángó advent” Beszélgetés Nyisztor Tinka csángó néprajzkutatóval, a pusztinai Szent István Egyesület elnökével. = Krónika (Kolozsvár), jan. 4./

2008. október 22.

A Magyar Ifjúsági Tanács a tavaly tavasszal kiadott egy könyvet, amely átfogó képet ad a romániai magyar ifjúság rendszerváltás után kifejtett politikai, közéleti tevékenységéről, 2005-ig. A dokumentumkötet alapjául egy 22 részes interjúsorozat szolgál, olyan személyekkel, akik a MIT életében kisebb-nagyobb vezető szerepet töltöttek be. Az interjúkat Bakk-Dávid Tímea, Bálint B. Eszter és Valkai Krisztina készítették. A kötet szerkesztője Zilahi Imre. Most, hogy a kötet már nem kapható, az Erdely. ma internetes portál interneten is elérhetővé teszi a könyvben található beszélgetéseket. Hetente két beszélgetést tesznek fel a világhálóra. /Másfél évtized – A Magyar Ifjúsági Tanács dokumentumkötete sorozatban. = Erdely. ma, okt. 22./

2010. augusztus 26.

Mi történt 1989 decemberétől 1990 májusáig?
Ismeretlenek tüntették el az iratanyag egy részét, egyesek máig ódzkodnak mesélni az egyes településeken történtekről: a 89-kutatás résztvevőivel beszélgettünk.
A hiányos dokumentumok és a máig az emberekben élő félelem is akadályozza az 1989 végén és 1990 elején több erdélyi városban történtek rekonstruálását, az egyesek által forradalomnak, mások szerint puccsnak nevezett eseménysor kapcsán. Idén indult a Kisebbségkutató Intézet és a Progress Alapítvány közös kutatási projektje a '89-es események kapcsán Bárdi Nándor történész kezdeményezésére. A kutatás többek közt azt célozza, hogy a még meglévő dokumentumokat – újságokat, plakátokat, fényképeket, videó- és hangfelvételeket, iratokat, jegyzőkönyveket stb. – összegyűjtse, és ezek alapján rekonstruálja az 1989 végétől 1990 májusáig történt események kronológiáját, elsősorban a romániai nemzeti kisebbségek szemszögéből. A különböző városok a temesvári események visszhangjára reagálva mind-mind megélték a maguk „kis forradalmait”; több helyen is halálos áldozatokat követeltek az események, lincselések is voltak. Ebben az öt hónapos intenzív periódusban alapították meg a Nemzeti Megmentési Front helyi szervezeteit, az RMDSZ-t, a MADISZ-t, illetve számos kisebbségi szervezetet is. A marosvásárhelyi etnikai konfliktus, a fekete március kihatott más településekre, az ottani magyar-román viszonyokra. Ennek visszhangjára, illetve a máig tisztázatlan, háttérben folyó események, szerepek felderítésére is fókuszál a kutatás; a vizsgált periódus záróeseménye az első szabad választás 1990 májusában.
A kutatás során a fontosabb erdélyi városokban, municípiumokban, ahol jelentős számú kisebbség él, egy-egy helyi kutató igyekszik összegyűjteni a fellelhető dokumentumokat. Gondot jelent, hogy több erdélyi városból is a kilencvenes évek elején ismeretlenek elvitték felsőbb utasításra a Nemzeti Megmentési Front irattárát. „Elsősorban magyar szempontú kronológiák készülnek, de igyekszünk a jelentősebb kisebbségekre is odafigyelni, elsősorban Temesváron, Aradon, Szatmáron, Nagyváradon, Nagybányán, ahol több nemzetiség is együtt él. Elsősorban megyeközpontokat választottunk, illetve van néhány olyan kisebb város, amely bár nem megyeközpont, de fontos, hogy megjelenjen. Remélhetőleg sikerül a 89-es események magyar értelmezését is bevinni a román történeti diskurzusba” – vázolta az elképzelést Gidó Attila, aki Novák Csaba Zoltánnal együtt kutatásvezetőként koordinálja a helyi kutatók munkáját. A kutatás kiemelten figyel arra, hogyan vesznek részt már a kezdetektől vagy lépnek be utólag a kisebbségek képviselői a hatalmi struktúrákba. A dokumentumokból összeállt településspecifikus kronológiákat ezért interjúkkal is kiegészítik, amelyeket a helyi kutatók olyan személyekkel készítenek, akik cselekvő részesei voltak az eseményeknek a szóban forgó időszakban. Azokban a városokban – eddig összesen 13 településen –, ahol már tavasztól dolgoznak a helyi kutatók a témán, már elkészült az eseménykronológia. „A kutatás első fázisából néhány érdekességet már megállapíthatunk, bár természetesen ezt nem tekinthetjük végeredménynek, hiszen a történelemről való vélekedés szubjektív dolog. Kísérleteztünk az események szakaszolásával, és úgy gondolom, nemcsak az általam kutatott Marosvásárhely esetében érvényes ez, hanem a többi városnál is” – magyarázta kérdésünkre Novák Csaba Zoltán. „Négy szakaszt azonosíthatunk be: a temesvári eseményektől a Ceaușescu-házaspár meneküléséig tartana az első, december 16-22. között. Van egy nagyon rövid időszak, az új hatalmi szerkezet kiépülése december 22-től körülbelül január elejéig. A december 29-től február elejéig tartó időszakot a Nemzeti Megmentési Front határozza meg, majd február elején alakulnak meg a nemzeti egység ideiglenes tanácsai, amelybe már a Fronton kívüli szervezetek is beépülnek: újjászervezett politikai pártok vagy frissen alakult szervezetek. A Nemzeti Ideiglenes Tanács tevékenysége egészen a májusi választásokig alkotja a negyedik időszakot” – mondta. Forradalom volt-e vagy puccs 1989-ben? „Én úgy látom, kettős folyamat találkozik valahol térben és időben. Semmiképp sem hanyagolható el a népmozgalmi része, nagyobb erdélyi városokban – Temesvárhoz hasonlóan Kolozsváron, Szebenben, Brassóban, Marosvásárhelyen – még a diktátor bukása előtt is van nagyobb tömegmegmozdulás, illetve több esetben számos halálos áldozatot követelő beavatkozás a hadsereg részéről. Mindenképp van tehát forradalmi tömegjellege az eseményeknek” – tette hozzá. Ebben az időszakban nagy a kádermozgás; január végére, február elejére olyan struktúra alakul ki, amely gyakorlatilag alárendelt Bukarestnek. Ám azelőtt viszont napokra megszűnik a központi hatalom befolyása, a Securitate visszahúzódik, a régi pártstruktúrák szétesnek, gyakorlatilag az egyedüli erő a hadsereg. „Egyre többen látják úgy bukaresti szemszögből is kutatók, hogy a hadseregnek nagyon fontos szerepe volt, sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Merem állítani, gyakorlatilag a hadsereg döntötte el, melyik legyen az az új politikai struktúra, amely Romániát a változás útján viszi. Ők fogadják el az Iliescu által vezetett új hatalmi struktúra működését, éspedig azért, mert ennek a csoportosulásnak van olyan praxisa, amely lehetővé teszi, hogy az állam működése gyakorlatilag folytatódjon. Nagyon sokan a nomenklatúra tagjai voltak a 60-as, 70-es években, majd valamilyen ok miatt a Ceaușescu-féle pártvezetésből kikerültek” – magyarázta Novák. A székelyföldi városokban egyértelműen magyar szervezésben alakulnak ki az új hatalmi struktúrák. Marosvásárhely érdekessége, hogy ellentétben a többi nagyobb erdélyi várossal, ahol a magyarság viszonylag későn, december 22. után épül be a hatalmi szerkezetbe, itt párhuzamos struktúrák alakulnak ki. A hadsereg minden más nagyobb városban uralja a helyzetet, Marosvásárhelyen azonban az első napoktól kezdve Király Károly révén egy erős magyar mag alakul ki. Novák Csaba Zoltán szerint ez a kettős hatalmi megosztás a fő oka annak, hogy később az indulatok elszabadulnak, nem sikerül stabilizálni a helyzetet.
Néhány kronológiakészítővel az általuk kutatott városokban tapasztalt helyi specifikumok kapcsán a szelterszi társadalomtudományi táborban beszélgettünk, miután a kutatásvezetők bemutatták a projektet a tábor résztvevőinek. Kolozsváron rengeteg halálos áldozatot és sebesültet szedett a forradalom. A magyarság szinte az első percektől képviseltette magát a hatalmi struktúrákban, a politikai, egyházi és diákszervezetek révén is – mondta el kérdésünkre Fodor János történész. A fekete március után, főleg mivel időközben itt is megalakult a Vatra Românească, érezhető volt egy etnikai konfliktus kiéleződése, amelyet azonban sikeresen csillapítottak a városban – tette hozzá a kolozsvári kronológia készítője. A kutatónak szerencsére rendelkezésére álltak a Kolozsvári Rádió korabeli hangfelvételei, az írott sajtó archívuma is megvan. Hátravan még az egyházi, RMDSZ-iratok átvizsgálása. Bár a kutatók nagy része fiatal, és mondhatni gyerek vagy kamasz volt a szóban forgó események idején, Fodor János nem tapasztalt emiatt akadályokat, nem akarták „megmondani neki a tutit” azok, akik felnőtt fejjel érték meg 1989-et. „Mindenhol segítőkész emberekre találtam, különösebb magyarázkodás nélkül sikerült megszereznem a kívánt dokumentumokat, remélhetőleg ez nem változik az adatgyűjtés további fázisaiban sem” – mondta a Transindexnek.
Szatmárnémetiben teljesen békésen zajlott le a forradalom, egy tüntetés volt december 23-án. Megyei és városi szinten is a hadsereg volt az, amely minden fontos tisztséget és pozíciót betöltött, a magyarság képviselőinek csak december végén sikerült bekapcsolódniuk a Nemzeti Megmentési Frontba – mondta el a Transindexnek a szatmári kronológia készítője, Sárándi Tamás. 1990 februárjában a magyarság helyi vezetői megelégedetten nyilatkoznak az elért eredményekről, teljesen békés átmenetként zajlik a magyar nyelvű oktatás visszaállítása, a Kölcsey Ferenc Gimnázium már januárban megkezdi működését. Március elején azonban helyi szinten is megalakul a Vatra Românească, nekik „köszönhetően” zajlik le Erdélyben a Marosvásárhely után a második legnagyobb összetűzés március 15. kapcsán, és a békés folyamat megtorpan – tette hozzá. Szatmárnémetiben igen nehéz összegyűjteni a dokumentumokat, nemhogy a Front irattára, de még a helyi újság korabeli lapszámai sem voltak fellelhetőek. Ami maradt, az az RMDSZ-nél fellelhető csekély anyag – sorolta a buktatókat a kutató, felhívva a közvélemény figyelmét, hogy akinek birtokában van bármilyen kordokumentum, bocsássa rendelkezésre, ezzel is segítve az események megértését. Hargita megyében ebben az időszakban elég sok lincselés történt, így Székelykeresztúron is – itt egy rendőrt öltek meg a tüntetők. Itt is megalakultak a Front, az RMDSZ helyi szervezetei, érdekességként pedig a Székely Ifjak Fóruma, amelynek képviselője később be is jutott a parlamentbe – mesélte Vass Réka. A kisvárosban megoszlanak a vélemények, hogy népfelkelés történt-e, vagy – mint ahogy sok vezető beosztású ember gondolja – megrendezték a „forradalmat”. „Azt tapasztaltam, hogy az emberek készségesek egy bizonyos pontig, érdeklődéssel fogadnak, hiszen ez a témát senki nem kutatta eddig Keresztúron. Ám van egy pont, ahol egyszer csak bezárulnak a kapuk, nem hajlandók se nyilatkozni, sem pedig forrásokat vagy anyagokat a rendelkezésemre bocsátani. Arra szoktak hivatkozni, hogy ha nem is ők, de a családjuk veszélybe kerülhet. Én próbálom mindenkivel tisztázni, hogy nem igazságot tenni jöttem, és nem értékítéleteket megfogalmazni, a kutatásnak ugyanis nem ez a célja. Minden alkalommal hangsúlyozom a Kisebbségkutató Intézet diszkrécióját, azt, hogy ezek az anyagok kutatók számára lesznek hozzáférhetőek” – mondta a helyi kronológia készítője. Kézdivásárhelyen Miklós Katalin készíti a kronológiát. Itt is egy lincselés áll az események középpontjában: Aurel Agache őrnagyot megölik, és a milícia épületét is felgyújtják 1989-ben. Mivel egy román nemzetiségű személy hal meg, a későbbiekben a román hatalom, illetve egyes politikai pártok támogatásával sikeresen kreálnak belőle etnikai ügyet. Miközben máshol az országban a hasonló lincseléseket vagy nem vizsgálják ki, vagy a tettesek általános amnesztiát kapnak, Kézdivásárhelyen öt embert vádolnak. „Az ügynek máig ható következményei vannak, a népharag áldozatául esett őrnagy halála után fotók és tanúvallomások alapján összeállítanak egy vádiratot, amit 1997-ben véglegesítenek, 1999-ben pedig ítélet születik a feltételezett elkövetők ellen. Akik nem menekülnek el, 4-7 évi börtönbüntetést kapnak, illetve pénzbeli kártérítés kifizetésére kötelezik őket. Ám 2002-ben is perek sorozata indul. Végül Strasbourgban mindkét félnek – a vádlottaknak és az ifjabb Agache-nek is – kártérítést ítélnek meg, előbbieknek azért, mert diszkriminatív módon volt összeállítva a perirat, a családnak pedig az ítélet miatti késedelemért” – foglalta össze röviden Miklós Katalin. Nagybányán a hatalomátvétel aránylag békés zajlott. December 23-án nagy tömeg gyűlt össze a város központjában, melynek tetemes részét a környék vállalatainak munkásai adják, és bár az indulatok elszabadultak a megyeháza „bevételénél”, az eseményeknek nem volt súlyosabb sebesültje. A közigazgatási szervekben a katonaság hangsúlyos jelenléte tapasztalható – vázolta kérdésünkre az eseményeket a nagybányai és zilahi kronológia készítője, Kiss Ágnes. A nagybányai fejlemények különlegessége a bányaipari alkalmazottak részvétele, akik tüntetéseket és sztrájkokat szerveznek; követeléseiket Bukarest fokozatosan teljesíti (például béremelés, különböző juttatások). Hálájukat a Nemzeti Megmentési Front és Iliescu-párti tüntetéseken való részvétellel fejezik ki több alkalommal is. További érdekesség, hogy korán megalakul a környezetvédő mozgalom, tüntetéseket és aláírásgyűjtést szerveznek a környezetszennyező anyagokat kibocsátó gyárak ellen. Még december folyamán megalakulnak Máramaros megyében a magyar és német kisebbségi szervezetek, februárban pedig az ukrán (RUSz). Jelentős többségi-kisebbségi konfliktusra nem kerül sor. Zilahon a hatalomátvétel teljesen békésen zajlott. A rendőrség, katonaság, Securitate villámgyorsan átállt. Jelentős többség-kisebbség konfliktusra nem került sor, bár provokációnak minősíthető események akadtak. Például március 15-re virradó éjszaka ismeretlenek festéket öntenek a zilahi Wesselényi-szoborra – foglalta össze Kiss Ágnes. A zilahi kutatást akadályozza, hogy nyoma veszett a megyei Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front iratanyagának; elkallódott az a pár múzeumhoz beküldött élménybeszámoló is, amelyek Cornel Grad történész, Gheorghe Şişeşteanu szociológus és Bajusz István muzeológus felhívására érkeztek. A tervek szerint a kronológiákat önálló kötetben jelentetik meg jövőre, illetve egy konferenciát is szerveznek ebben a témában. A kutatás anyaga várhatóan az interneten is elérhető lesz majd az Adatbankban.
Bakk-Dávid Tímea. Transindex.ro

2010. december 9.

Néppárti román kollégája rontott rá az erdélyi EP-képviselőre
Tőkés László EP-képviselő meghívására az idei év utolsó brüsszeli munkahetén erdélyi újságírók küldöttsége tett munkalátogatást az Európai Parlamentben. Az Erdélyi Napló, a Reggeli Újság, a Háromszék és a Székely Hírmondó újságírói mellett meghívást kapott Bakk-Dávid Tímea, a Transindex hírportál szerkesztője is, annak elismeréseképpen, hogy éppen nemrég nyerte el a 2010. Európai Év Újságírója romániai díját. Kedden a hazai magyar sajtó képviselői – egyebek mellett – a Magyar Néppárti Delegáció ülésén is részt vettek, melyen Gyürk András küldöttségvezető köszöntötte és Tőkés László mutatta be őket. Lapunkat Ladányi Norbert képviselte Brüsszelben.
A zsúfolt munkanapon került sor az unióhoz tartozó országok néppárti parlamenti csoportjainak és az EP Néppárti frakciójának XIII. csúcstalálkozójára, melynek rendjén – többek között – Győri Enikő külügyi államtitkár tartott előadást a soron következő magyar EU-elnökség terveiről és prioritásairól. Felszólalásában Tőkés László külön is gratulált a magyar elnökség soknyelvűségre és kulturális sokszínűségre vonatkozó programjához, melyben az erdélyi magyarság kiváltképpen érdekelt. Az e tárgyban legutóbb megrendezett budapesti nemzetközi konferencia, továbbá Nagyszeben előző, valamint Pécs idei európai kulturális fővárosok szerepének és üzenetének méltatása kapcsán erdélyi képviselőnk a regionális kulturális együttműködést fontos stabilitási tényezőnek ítélte, melyre a feszültségekkel terhes Kelet- és Közép-Európában igen nagy szükség van.
Délután a romániai néppárti delegáció Theodor Stolojan elnökletével tartotta heti ülését, melyen erdélyi képviselőnkkel együtt Szilágyi Zsolt alelnöki kabinetfőnök is részt vett. Tőkés László EMNT-elnöki minőségében bejelentette, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szombati küldöttgyűlése új párt, az Erdélyi Magyar Néppárt megalakítását kezdeményezte. Ugyanakkor felajánlotta, hogy magyar részről készséggel támogatják Romániának a schengeni övezetbe való 2011 – márciusi felvételét –, amit több ország, köztük Franciaország és Hollandia is ellenez, minden jel szerint hatásosan. Tőkés felvetését Marian Jean Marinescu EP-képviselő váratlanul durva támadással „viszonozta” Jerzy Buzek legutóbbi támogató levele, valamint a „december elsejei gyásznap” kifejezésének használata kapcsán. Miként a vita során kiderült, augusztus folyamán a román Demokrata-Liberális Párt politikusa titkos levélben tett feljelentést a lengyel EP-elnöknél a volt váradi püspök ellen. Reggeli Újság (Nagyvárad)

2010. december 23.

Hivatalos ünnep lesz március 15-e
Egymás mellett szavazott az RMDSZ és az MPP
Napirendre került és hosszas vitát szült a Magyar Polgári Párt által beterjesztett, március 15-ét hivatalos ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánító határozattervezet Kovászna Megye Tanácsa tegnapi rendes ülésén. A testület emellett több lényeges kérdésben is döntött.
Formai és jogi vita övezte a tervezet jóváhagyását. Elsőként Varga Zoltán, a megyei tanács jegyzője szólt az ügyben, kijelentve, hogy törvényellenes a kezdeményezés, mivel többek között Románia Alkotmánya előírásait is sérti, ugyanis az MPP által benyújtott dokumentum megyeszintű hivatalos ünnepet ír elő. Az alaptörvény értelmében kizárólagosan a parlament előjoga, hogy hivatalos ünneppé tegyen egy napot.
A jegyző ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az indoklásban felhozott előírások ugyan megállják a helyüket, viszont ebben a helyzetben nem elégségesek. Varga szerint a prefektúra hivatalból meg fogja támadni a tervezetet. Varga felvetéseire Kulcsár Terza József, az MPP megyei szervezetének elnöke reagált, aki szomorúnak minősítette, hogy húsz év után azon vitatkoznak, hogy törvényes vagy sem egy hiánypótló tervezet. Az elnök ez alatt azt értette, hogy mivel a román parlamentben a magyar képviselők nem kezdeményezték a hivatalos ünnepnappá való nyilvánítást, kénytelenek ehhez a megoldáshoz folyamodni.
Az elhangzottakra a román tanácsosok részéről is érkezett reakció. Sabin Călinic szerint törvénytelen egy ilyen döntés, és nem határozat formájában kellene megfogalmazni, hanem csak ajánlásként. Ehhez kapcsolódóan Ioan Solomon kifejtette, hogy amennyiben jóváhagyják ebben a formájában a tervezetet, akkor regionális parlamentként járnak el, ilyen pedig még nem létezik.
A határozat végül több formai módosítással, az RMDSZ és MPP tanácsosainak támogató szavazatai révén jóváhagyatott, viszont a román tanácstagok kivétel nélkül ellene szavaztak.
A fentiek mellett a tanács még döntött a mezőgazdasági termékek átlagáráról a 2011-es évre. A határozat az étkezési burgonya árát 60, a pék ipari búzáét szintén 60, a kukoricáét 55, a takarmány árpáét 50 baniban állapította meg. Emellett a sertéshúst 7,5, a szarvasmarhahúst 3,5, míg a növendékhúst átlagban 5,5 lejért lehet hivatalosan értékesíteni, egy liter tej átlagára pedig 75 bani.
Végül az ülésen kitüntetést vehetett át Bakk Dávid Tímea, a Transindex internetes portál szerkesztője, illetve Sibianu Adél és Rákos Zsolt, a gyermekvédelmi igazgatóság munkatársai. Előbbi a nemrégiben elnyert európai szakmai díjáért, utóbbiak az idei tevékenységük elismeréseként részesültek az elismerésben
Nagy Demeter István, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2011. március 9.

Bakk-Dávid Tímea
"ELŐRE A KEZEDET"
Látogatás csángóföldi magyar oktatási helyszíneken 1. (Csángó oktatási program - mi ez? Célja a csángóföldi településeken a magyar nyelv oktatásának bevezetése, kiterjesztése. A gyerekek anyanyelvként tanulhatják a magyart, ha ezt a szülők írásban kérik a település iskolájában. Az MCSMSZ oktatási programja keretében jelenleg 23 településen tartanak Csángóföldön magyarórákat – iskolai választott tantárgyként és/vagy iskolán kívüli fakultatív foglalkozások keretében. Moldvában kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, eddig 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet.)
Bogdánfalván a pap is magyarul tanulna; Külsőrekecsinben van a legkényelmesebb „magyar ház”,
ahol a tanárkollégák is zuhanyozhatnak.
Bogdánfalva az idei tanév új helyszíne a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) magyar oktatási programja számára. A Transindex és az MCSMSZ egyik magántámogatója, az Apemin Tusnad képviselője több oktatási helyszínre is ellátogatott; az első állomásunk Bogdánfalva.
Negyedórás út Bákótól, az MCSMSZ fehér furgonját követjük; keskeny, aszfaltozatlan zsákutcában található a bogdánfalvi „magyar iskola”. Azaz egy nagyobbacska falusi ház, ahol az – egyelőre csupán – iskolán kívüli tevékenységek zajlanak. A bejárati ajtó fölött hihetetlen mennyiségű plüssállat biztosítja a megfelelő szigetelést; odabent egy kezdőcsoporttal foglalkozik éppen az itt lakó és tanító pedagógus.
Ahol a pap is tanulna magyarul
Bodó Judit egy évet tanított már Pusztinán, az állami iskolában és a Magyar Házban is. A 2010-2011-es tanévet itt, Bogdánfalván vállalta el. „Most már megbarátkoztam a hellyel, a gyerekekkel; voltunk kirándulni, jó itt, szeretem. De itt a nyelvállapot jóval rosszabb, mint Pusztinán” – meséli. Az apróságok nagy többsége valóban csak egy-egy szót tud egyelőre magyarul; velük játékos formában, teljesen az alapoktól kell kezdeni a magyar nyelv tanítását. A mostani beiratkozókkal együtt januárban 42-en voltak. Vannak, akik kiiratkoztak, mert a szüleik nem engedték őket. Legtöbben az ötödik-hatodikosok járnak, a két párhuzamos osztályból szinte mindenki.
„Előre a kezedet, utána hátra” – a gyerekek mozgással egybekötött dalocska segítségével tanulják meg a testrészek nevét; a most először érkezett gyerekek figyelik, mit csinálnak és mondanak a többiek, akik már játszották ezt a játékot. Kitűnik a többiek közül egy szőke kislány, aki magabiztosan tudja a szöveget, alig téved, és még egy másik dalt is elénekel teljesen egyedül.
Egy másik játékos foglalkozás során az állatok és növények magyar nevét tanulják a kicsik. Celi, úgy tűnik, eminens a kezdők közt: szinte az összes állat és gyümölcs nevét tudja magyarul a Judit által felmutatott képeken, de Sergiu is nagyon ügyes.
Celi a testvérével az elsők közt kezdett járni a tanév elején – ez látszik is. „Innen tudom lemérni, mennyit fejlődtek, mikor a teljesen kezdőkkel jönnek órára” – mondja Judit.
Judit módszere, hogy a képen látható állat nevét először románul mondja a gyerek, majd – ha tudja – a magyar változatot. Szemmel láthatóan az az elv, hogy magyarul beszél velük, esetleg, ha nagyon nem értik, mi most éppen a feladat, elmondja románul is, de ezt általában megteszik helyette a társak, akik már értik – segítenek a többieknek. A kooperáció mellett azonban versengés is van, hiszen aki helyesen tudja egy állat nevét, odakapja a képecskét; aki a legjobb, annak gyűl ki a foglalkozás végére a legtöbb. A gyerekeknek meg is kell számolniuk a végén, kinek mennyi képecskéje gyűlt össze – így egyúttal a számolást is gyakorolják.
A faluban az iskolaigazgató, a polgármester, az egyház egyelőre közömbösen viszonyul a kis falusi házban zajló iskolán kívüli tevékenységhez. „Hallottam, hogy az iskolában néha a tanárok megszidták a gyereket, hogy nem tanultál, bezzeg a magyarra van időd. De vannak nagyon barátságosak is, kölcsönkérték a zselés tollat (amivel kézműves foglalkozásokon lehet díszíteni tárgyakat – szerk. megj.), vagy akiket felvettem autóval, mert stoppoltak, azokkal is jól elbeszélgettünk. A pap pedig szeretne magyarul tanulni, szóval nem panaszkodhatom” – mosolyog.
A felnőttek tudnak magyarul; általában véve jól fogadták, hogy elindult a magyartanítás a falujukban, de volt, aki azt mondta, nem küldi a gyerekét, mert fölösleges. Olyan is akadt, aki megszólította a pedagógust a faluban, hogy miért köszön magyarul. Viszont a gyerekek mesélték, kolindáláskor, amikor egy karácsonyi éneket magyarul énekeltek el, az öreg néni sírva fakadt, hogy ő ezt ismeri, s énekeljék el még egyszer. De olyanok is voltak, akik elkergették a gyerekeket, hogy ne énekeljenek magyarul.
Bogdánfalván Judit egyedül tanít, nincs olyan társaság, mint Pusztinán, akikkel ki lehetett járni. A szomszédokkal jóban van, de a faluban a közbiztonság sem túl jó, ezért a pedagógus inkább otthon ül. Marad jövőre? „Mindenképp maradok Csángóföldön, a tanulmányi szerződés is ideköt. Hogy Bogdánfalván tanítok-e jövőre is, az a vezetőség döntése lesz. Maradnék, mert már megszoktam, egy új helyszínen nehéz a beilleszkedés” – válaszolja. Jövőben az MCSMSZ mindenképp megpróbálja az iskolában is bevezetni az órákat Bogdánfalván.
300 gyerek magyarórán
A következő helyszín az abszolút pozitív példa: Külsőrekecsin. Több mint háromszáz gyerek jár a magyarórákra, óvodától nyolcadikig. A girbegurba, sáros utcácskákon felfele haladva elhagyunk egy útkereszteződésnél felállított keresztet, amelyen még magyar felirat olvasható; Solomon Adrián MCSMSZ-elnök szerint talán ez az utolsó hasonló vallásos magyar felirat Moldvában, amit még nem tüntettek el.
Az apró parasztházak közt kimagasló, narancssárga épület eltéveszthetetlen: ez a külsőrekecsini Gyermekek Háza. Terveit Maczalik Arnold kolozsvári építész készítette el, az épületet 2009 szeptemberében avatták fel.
Külsőrekecsin 2001-ben kapcsolódott be az iskolán kívüli oktatási programba, a foglalkozásokat magánháznál tartották. 2000 előtt is voltak nyári táborok, illetve magyar nyelvű foglalkozások, ha nem is rendszeresen. Nagyon nehéz volt eladó telket találni a faluban; házat a helyiek egyáltalán nem adnak el, vagy csak nagyon drágán; végül 2006-ban sikerült megvásárolni ezt a területet – helyez képbe Solomon Adrián.
2003-tól az állami oktatás keretein belül is tanulhatnak magyarul heti 3 alkalommal a gyerekek. Látogatásunkkor az óvodásokkal éppen Divald Borbála tanító foglalkozik; a fiatal magyarországi származású lány már évek óta itt tanít, és úgy tűnik, véglegesen letelepszik Csángóföldön, hiszen párját is itt találta meg. Nem ér rá azonban beszélgetni, Becze Gizella vezet fel minket az emeleten található tanári lakrészbe, ahol egy tea mellett mesél tapasztalatairól. A csíkcsicsói pedagógus otthon, Hargita megyében két évet óvónőként dolgozott, ám ettől a tanévtől nem kapott állást; 2010 szeptemberében hívták Külsőrekecsinbe, azóta ő tartja a faluban az iskolai magyarórákat a 2-4. osztályosoknak. Mindegyik osztálynak 3 órája van egy héten, egy-egy évfolyamon két, kb. 20 fős osztály is van, sok a gyerek. Két váltásban járnak, mert kevés az osztályterem.
Becze Gizella nem bánta meg a döntését: „tanítási tapasztalatot szerzek egy más környezetben; felénk magyar tannyelvű iskolák vannak, ilyesmit nem tapasztalhatnék”, magyarázza. Közben egyetemre jár, a munka mellett ez minden idejét lefoglalja. A szülők gyakran megállítják az utcán, a gyerekek előmeneteléről érdeklődve, mindenki nagyon kedves.
Bár Külsőrekecsin egy bejáratott helyszín, ahol teljesen elfogadott a magyartanulás, a gyerekek magyar szókincse változó. Van olyan gyerek, aki egyáltalán nem beszél magyarul, vegyes családból származik, édesapja vendégmunkás Magyarországon – mivel otthon nem kap segítséget a magyartanulásban, lassabban fejlődik. De olyan is akad, aki nagyon szépen beszél, mindent megért, és ki tudja fejezni magát. Egy-egy osztályon belül is nagyok tehát a különbségek – ezt Gizella úgy oldja meg, hogy olyan feladatlapokat készít elő, amelyeken könnyebb és nehezebb gyakorlatok is vannak. Aki nem érti a feladatot, annak körbeírja, vagy itt is sok esetben a gyerekek magyaráznak románul egymásnak. Emellett a haladóknak pluszfeladatot is kell oldaniuk.
A tanáriban a kollégák rendesek, s ha a székelyföldi pedagógus romántudása hiányosnak bizonyul, elnézik, segítenek. Becze Gizella egy nyolcadikos osztályt is tanít, a nagyobbakat amúgy Kovács Melánia tanítja az iskolában. Van két nyolcadikos lány, akik Csíkszeredába készülnek, velük külön Divald Borbála is foglalkozik. A nagyok délután járnak, a magyaróra a nyolcadiknak délután 5-től 6-ig tart – már sötét van, mire hazaérnek, de járnak hűségesen.
Transindex.ro

2011. március 10.

Bakk-Dávid Tímea
MENŐ A MAGYAR BESZÉD
Látogatás csángóföldi magyar oktatási helyszíneken 2. (Csángó oktatási program - mi ez? Célja a csángóföldi településeken a magyar nyelv oktatásának bevezetése, kiterjesztése. A gyerekek anyanyelvként tanulhatják a magyart, ha ezt a szülők írásban kérik a település iskolájában. Az MCSMSZ oktatási programja keretében jelenleg 23 településen tartanak Csángóföldön magyarórákat – iskolai választott tantárgyként és/vagy iskolán kívüli fakultatív foglalkozások keretében. Moldvában kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, eddig 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet.)
Csík nem Csíkszereda, és Buda nem Budapest. Nem magyarul éneklik a Tente babát, de egy asszony próféta lehet a saját falujában.
Transindex és az Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) egyik magántámogatója, a Tusnád Ásványvíz Rt. képviselője több oktatási helyszínre is ellátogatott; az első állomásunk Bogdánfalva volt, utána Külsőrekecsinbe, egy bejáratott oktatási helyszínre szálltunk ki, ahol működik a Gyermekek Háza is. Riportunk második részében csíki és budai helyszíni tapasztalatainkról számolunk be – nem Csíkszeredáról és nem Budapestről van szó, hanem két Bákó megyei csángó településről.
Magyarok a csíki „sectorul Bucuresti”-ben
Külsőrekecsinből Csík faluba érkezünk. Itt 2004-ben kezdődött a magyar oktatás; elég nehezen indult be, eleinte ellenségesen fogadták az MCSMSZ programját. Ám az utóbbi években megfordult a folyamat – meséli Solomon Adrián MCSMSZ-elnök.
A szövetség egy falusi házat, illetve melléképületeket vásárolt meg; a ház és az udvar egyáltalán nem tűnik ki a szomszédai közül a falu „sectorul Bucuresti”-nek nevezett szegletében. Itt is sár van; aszfalt még nyomokban sincs a főúttól távolabb lévő csángó falvakban. Az új idők jeleként egy kisgyerek gördeszkázni próbál – betonfelület vagy aszfalt híján a patak befagyott jegén, nem túl nagy sikerrel.
A „tanterem”-szobában épp egy nyolcadikos kislány nyelvtanozik Tamás Tündével, aki már 2008 óta tanít a faluban.
Fekete-Kászoni Rita félév közben érkezett Csíkszeredából, mert, mint mondja, már nagyon akarta látni, mi történik a moldvai magyar oktatási programban. „Szüleim kostelekiek, a nyarakat ott töltöttem, az ott tanító magyartanárok – Imre Éva és Ferencz András – példája volt hatással rám.” Biokémia és menedzsment után most pedagógiát tanul Székelyudvarhelyen. Az MCSMSZ más tanáraihoz hasonlóan vállalta, hogy Moldvában tanít az egyetem ideje alatt, ennek fejében a szövetség fizeti a tandíját, mintegy továbbképzésként. Ötödiktől tizenkettedikig tanítja Csík falu gyerekeit iskolán kívül; az iskolai órákat Tamás Tünde tartja.
Ahol menő magyarul tudni
„Az emberek nem fogadnak be egykönnyen a közösségbe; de ha befogadtak, akkor alig engednek el. Kezdünk a fiatalsággal is összebarátkozni, ami olyan szempontból is fontos, hogy lehet majd táncsoportot alapítani.” Fekete-Kászoni Rita szerint a felnőttek mind tudnak magyarul; ha látogatóba mennek, a családban egymás közt is magyarul beszélnek a szülők és gyermekek. A középiskolások meg egyenesen élvezik, hogy olyan nyelven tudnak egymás közt beszélgetni, amit a román többség nem ért: menő dolog magyarul tudni. „Sajnos ez nem jellemző mindenhol az egész megyében” – teszi hozzá Solomon Adrián.
Ritának bejön a moldvai tanárkodás. Nem szeretne Kosteleken tanítani? „Senki ne legyen próféta a saját falujában” – mosolyog. Adrián hozzáteszi, még van olyan tanáruk, aki csángóföldi, de nem a saját falujában tanít.
A „magyar iskola”, ahogy a faluban nevezik, kicsi, ezért nem alkalmas nagyobb rendezvények szervezésére. Az egyház ifjúsági házában vagy a kocsmában szoktak koncertet, táncházat tartani. A pappal jóban vannak a lányok, elhívták házszentelni is, az osztálytermet is megáldotta.
A sepsiszentgyörgyi születésű, de ugyancsak kosteleki származású Tamás Tünde azt mondja: nem is menne más faluba. Már harmadik éve Csíkban tanít, és még maradna. Nem tudja meddig, de jól érzi itt magát, jól kijön a helyiekkel. A legtöbben szívesen segítenek, ha valamire megkérik őket; jó a viszony a szomszédokkal. Egyetlen ellenpéldát mondanak, amikor megtudták, hogy egy részeg helybeli csúnyán beszélt (egyébként magyar nyelven) „a magyarokról”, akiket „fel kéne akasztani”, de ez a férfi is szemtől szemben kedves velük.
Másodiktól negyedikig azok a gyerekek, akik járnak órára, járnak az iskolában is; Tünde 3 csoporttal, 24 gyerekkel foglalkozik. Az iskolában 2 tanítónő van, az 1-3., illetve a 2-4. összevont osztályban tanítanak. Közreműködőek a magyartanárokkal. Néha egy-egy szülő aggodalmaskodik, hogy minek az a plusz óra, így is annyi tantárgy van, olyankor Tünde megnyugtatja őket: úgysem hagy sok házifeladatot.
Csíkból Csíkszeredába – s vissza
Akik 2005-ben másodikos-harmadikosként elkezdték, nagyrészt folytatják a magyartanulást – mondja Tünde. Csík faluból volt három gyerek, akik Csíkszeredába mentek továbbtanulni, ám hazajöttek, a társaik biztatták, jöjjenek át Bákóba; nehéz is volt Csíkszeredában mindent magyarul tanulni, s ennek híre ment a faluban, kicsit elbátortalanodott a többi gyerek is, nem akarnak menni. Most is van egy gyerek, aki menne kilencediktől – de egyedül nem akar.
Sulibörzét kellene tartani, más csángó falvakból Csíkszeredában tanuló diákok kéne eljöjjenek Csík faluba, hogy elmeséljék, milyen az ottani élet – vetik fel a pedagógusok. Solomon Adrián szerint szoktak is kivinni a csíkszeredai kollégiumba kisebb csángó diákokat, hogy a helyszínen győződjenek meg arról, jó hely, és érdemes székelyföldi iskolába felvételizni. Hogy utána mi történik velük, az nagyon változó – van, aki munkába áll, Erdélyben marad, vannak továbbtanulók is. Akik nyolc-tíz éve magyarul tanultak egy darabig, majd Bákóban végeztek, hazajöttek, családot alapítottak, azok nem éneklik a gyereküknek magyarul a Tente babát, fogalmaz Tamás Tünde. Inkább a nagyszülők beszélnek magyarul az unokáikkal. Ám valószínűleg ez a generáció nem zárkózik majd el attól, hogy a saját gyerekeit is magyarórára adja, tehát lesz folytonosság. Előfordul, nem is ritkán, hogy a fiatalok az utcán magyarul szólnak egymáshoz.
A mostani 30-40 évesek korosztálya azonban minden szinten kiesett a magyar oktatásból és mentalitásváltási folyamatból – véli Solomon Adrián. Nagyon szépen beszélnek magyarul, a házastársak anyanyelvükön szólnak egymáshoz otthon, ám „a gyerekhez meg a kis állatokhoz már románul beszélnek”.
Aki próféta a saját falujában
A Klézse községhez tartozó Buda az utolsó állomás: itt a moldvai magyar hagyományőrzés és visszatanítás egyik helyi apostolához, a szívélyes és katonás, karakán „néne Vittorihoz” – ahogy mindenki nevezi – kopogunk be. Épp baj van a kéménnyel, füst van a szobában, a gyerekekkel kijött az udvarra, ahol ugrókötéllel játszva a hét napjait gyakorolják.
Botezatu Victoria a saját házában tanít nemcsak magyar beszélgetést, de csángó hagyományos mesterségeket, szokásokat, régi dalokat, táncokat a fiataloknak. „Nem hivatalosan a rendszerváltás óta foglalkoztam fiatalokkal, gyermekekkel. Soknak már gyermeke van azóta. Akkor még nem magyaróráztunk, mindenki tudott beszélni magyarul. Énekeket és táncokat tanultunk vissza az öregebbektől” – meséli. Mikor már kiderült, szükség lenne nyelvtanításra is, mert a kisebbek közül egyre kevesebben tudtak magyarul, akkor kezdett kommunikációt, mindennapi beszédet is tanítani.
„Nem sokat írok velük, én magam sem jártam magyar iskolába. De beszélünk, játszunk, hogy megtanulják a nyelvet.” A falubeliek megszokták, hogy néne Vittori magyart tanít, küldik a gyermekeket. Bár olyan is volt, aki az ablaka betörésével fenyegette meg az asszonyt. A környékről mindegyik gyerek idejár, s lennének többen is, csak a települést kettészelő „nagyúton” kísérő nélkül nem lehet átkelni – itt van tehát infrastrukúra, aszfalt, főút, de hátrányai is akadnak.
Botezatu Victoria iskolán kívül foglalkozik a gyerekekkel, akik már elmúltak háromévesek, azokat szívesen várja. Közel százan járnak hozzá. Bár pedagógusi végzettsége nincs, jó érzékkel, mondókákkal, játékokkal ülteti el észrevétlenül az ismereteket tanítványaiban. Ugyanakkor a szülőknek azt tanácsolja, beszéljenek otthon is velük magyarul. A felnőtteknek is szervez foglalkozást, guzsalyast, ahol a régi szokásokat közösen felelevenítik; ilyenkor természetszerű, hogy mindenki magyarul társalog.
Klézsében három helyre is járhatnak a gyerekek magyarórára: a Szeret-Klézse Alapítványhoz, illetve Szász Annához. Néne Vittori szerint a környéken csak 3-4 család volt, ahonnan nem jártak a gyermekek, de amikor nyári óvodát tartottak, s az összes gyerek odacsődült, ők se maradhattak ki. Most már annyira belejöttek, hogy ők is járnak órára.
A pap félt megengedni karácsonykor, hogy a gyerekekkel magyar szenténeket is énekeljenek az oltárnál. De amúgy nem ellenséges, megszentelte az osztálytermet is, nem tett epés megjegyzéseket, barátságos. Nehezményezte ugyanakkor, hogy miért tőlük – a moldvai katolikus egyháztól – kérik az igazolásokat a magyar állampolgárságért folyamodó csángók; hogy nem lehetett volna ezt másképp megoldani? „Mondtam neki, az egy puszta igazolás, hogy az illető meg van keresztelve, olyan máshova is szokott kelleni, az én gyermekeim teológiát végeztek, ők is kellett vigyenek.” Nem mondhatni, hogy sokan kérnék amúgy; a legtöbben úgy gondolják, ez csak a székelyföldieknek jár, vagy nem is tudnak róla, hogy kérhetnék.
"Néne Vittori" próféta a saját falujában: még a kommunizmus ideje alatt is úgy ismerték a faluban, mint aki tud olvasni magyarul, hívták halottvirrasztáshoz olvasni a magyar szertartási szöveget, megkérték, másoljon le régi magyar énekeket, imákat. „Nem is tudtam volna letagadni, azelőtt is mindig úgy néztek a faluban, mint aki egy kicsit ’magyarabb’, mint a többiek. Olyan volt az én családom, ezt nem én kerestem, nagyapám magyar Bibliát olvasott, voltak könyvek, olvastak nekünk mesét. Mai napig egymást között nem beszélünk románul, ebben nőttem fel, nekem ez volt a természetes.” Botezatu Victoria a gyermekeire hagyta a családi örökséget. Lánya a szomszéd faluban, Trunkon tanít.
„Ki keresztapám, komám, ki rokonom, ki szomszédom – mindenki ismer, mindenki tudja, milyen foglalkozás zajlik, s ellenség most nincs. Ez nagyon jó érzés, mert voltak olyan idők, mikor a legjobb barátod nem szólt feléd, s nem is tudtad, minek, aztán derült ki, azért viselkedett így, mert valaki azt mondta neki, mi nem kéne ebbe beleavatkozzunk, ilyen politikákkal foglalkozzunk. Úgyhogy voltak félrevezetések, s rossz érzés volt, de már hál’ Istennek elmúltak. Mindenki meggyőződött arról, ebben semmi veszélyes dolog nincs, semmi rosszat a gyermekek nem tanulnak. Elértük azt, hogy az óvodában az óvónők mondják a szülőknek: mennyire látszik azokon a gyerekeken, akik magyarórára járnak, hogy foglalkoztak velük!”
Transindex.ro

2011. március 15.

43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban
kérdezett: Bakk-Dávid Tímea
Egyformán általános jelenség minden faluban, hogy a csángók nyelve erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények, mind maguk a beszélők szemében, véli Tánczos Vilmos néprajzkutató.
Aki az utóbbi években 60 ezer, magyarul még valamilyen szinten beszélő moldvai katolikusról/csángóról beszélt, az Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994-96 között végzett kutatásának eredményeit idézte. A kutató több tanulmányban publikálta megfigyeléseit és következtetéseit, és a „kemény számokat”: Moldvában 83 településen mintegy 60 ezer katolikus csángó ismert valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. A „kemény számok” az elmúlt másfél évtizedben változtak. A ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröző újabb becslésre pedig a magyar oktatás és a néprajzkutatói terepmunka vonatkozásában is szükség volt. A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének előadótanára ezért 2008-2010 között ismét felmérte a moldvai csángók anyanyelv-ismeretét.
- Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók? A válasz a kérdése első részére, ahogy Ön is fogalmazott, ideológiafüggő. 2008-2010 között végzett terepmunkája eredményei alapján most hogyan válaszolhat a kutató erre a laikusok által feltett kérdésre?
Tánczos Vilmos: − Két évvel ezelőtt valóban arról beszéltem, hogy a különböző politikai és ideológiai diskurzusok más-más válaszokat fogalmaznak meg a moldvai csángók létszámára és magyar nyelvismeretére vonatkozóan. De az én válaszom a kérdés egyik részére sem ideológiafüggő, legalábbis arra törekedtem, hogy ne legyen az. Ha egyetértünk azzal, hogy csángónak nevezzük a moldvai megyék teljes katolikus lakosságát, akkor a moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Suceava megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 045 fő volt. Ez a népcsoport zömében − néhány jobbára beolvadt, kisebb lélekszámú más közösségtől eltekintve − magyar eredetű, bár vannak, akik ezt nem ismerik el.
A legújabb, 2008-2010-ben végzett terepmunkám végeredménye szerint ma ennek a népcsoportnak mintegy egyötöd része, 48 752 személy (21%) beszéli még jól-rosszul ősei nyelvét, azaz a helyi magyar tájnyelvet. Ebben azonban benne van a moldvai városokban beszélők 5 193 fős lélekszáma is, vagyis a moldvai csángó falvakban, a moldvai csángóság „klasszikus” nyelvterületén a nyelv beszélőinek száma 43 559 főre apadt.
Természetesen ezek a számok csak szimbólumok, egy körülbelüli becslés szimbólumai, de ilyen szimbólumként azért nagyjából kifejezik a moldvai magyar nyelv mai helyzetét. Ezekhez a számokhoz egy adott módszerrel végzett falusoros terepkutatás nyomán jutottam.
- Milyen módszerrel és mennyi idő alatt sikerült felmérni, hogy jelenleg hány anyanyelvi szinten beszélő, a helyi magyar tájnyelvet második nyelvként használó, csak passzív nyelvismerettel rendelkező, illetve magyarul már egyáltalán nem tudó moldvai katolikus van?
− Az egyik alapvető célom valóban az volt, hogy településenként és ezen belül generációnként számszerűen állapítsam meg a magyar nyelvismeret szintjeit, ez a cél határozta meg az alkalmazott módszertant is. A négy nyelvi kompetenciaszint, amelybe minden településen besoroltam a különböző generációkhoz tartozó személyeket, a következő volt: 1. anyanyelvi vagy első nyelvi szint, 2. második nyelvként való nyelvhasználat, 3. töredékes passzív nyelvismeret, tényleges beszédhasználat nélkül és 4. a nyelvismeret teljes hiánya. A számszerű végeredmény az, hogy első nyelvi (anyanyelvi) szinten 26 040 személy (11%), második nyelvi szinten 22 712 személy (10%) beszél ma magyarul Moldvában, ez összesen 48 752 személy (21%). A passzív nyelvismerettel rendelkezők, azaz a valamelyest „értők” száma 15 008 fő (6%), a nyelvileg teljesen elrománosodottak száma pedig 168 285 személy, azaz a moldvai csángóság közel háromnegyed része (73%). Alapvető módszerem, amellyel a fenti eredményekhez jutottam, az élő nyelvi helyzetek külső, észrevétlen megfigyelése volt, de amikor szükségesnek látszott, alkalmaztam az interjú módszert is. Utóbbi az egyetlen lehetséges eljárás volt akkor, amikor olyan településeken dolgoztam, ahol a magyar nyelv nyilvános kommunikációban már nem él. Minden településen gyűjtöttem és feljegyeztem egyéb információkat is, amelyek ugyancsak jellemzőek az illető település élő nyelvi helyzetére, például az ünnepi események vagy a népi vallásosság nyelvhasználatára, ezen események rituális szöveghasználatára, a személynév- és helynévhasználatra vonatkozó adatokat stb. Megfigyeléseim és az elkészült interjúk alapján minden településen számszerű becslést végeztem. Alapadataim, azaz keretszámaim a 2002-es népszámlálás vallási adatai és generációs korfái voltak. A nyelvismereti felmérésre azért volt szükség, mert a hivatalos népszámlálások etnikai és anyanyelvi adatai a moldvai csángók tényleges magyar nyelvismeretről szinte semmit nem mondanak. A hivatalos román népszámlálások adatsoraiból a 20. század folyamán fokról-fokra gyakorlatilag eltűnt a moldvai magyar etnikum (a magyar nemzetiségűek száma 1992-ben 1 826 fő, 2002-ben pedig 2 015 fő volt hivatalosan), miközben nyilvánvaló, hogy Moldvában a nagy fokú nyelvi asszimiláció ellenére még mindig jelentős azoknak a katolikusoknak a száma, akik még ismerik őseik anyanyelvét, illetve rendelkeznek egy sajátos csángó identitástudattal. A népszámlálások adatai tehát mindenképpen magyarázatra, illetve kiegészítésre szorulnak, de ilyen természetű adatok nem álltak az érdeklődők rendelkezésére.
A terepmunkát 2008 januárjában kezdtem el és 2009 szeptemberében fejeztem be, utána jobbára már csak adatellenőrzést és -kiegészítést végeztem 2010-ben. Általában 5-8 napos terepkutatásokat szerveztem, sorra vettem a moldvai csángók belső csoportjait, és minden faluban annyi időt töltöttem, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy viszonylag megbízható becsléseket végezhessek. Nagyobb falvakban több, a kisebbekben vagy a nagyon elrománosodott falvakban kevesebb időre volt szükség. Segített az is, hogy régóta dolgozom ezen a terepen, mindig is figyelemmel kísértem a moldvai nyelvi helyzet alakulását. A nyelvcsere folyamatának egészét tekintve működik az „analógia törvénye” is, amin azt értem, hogy bár a nyelvvesztés stádiuma településenként változó, a folyamat minden településen nagyjából egyformán történik, kivételek vagy ellentétes irányú folyamatok nincsenek, legföljebb a nyelvcserét gyorsító vagy késleltető tényezőkkel lehet számolni.
- Ön 1994−1996 között 110 moldvai településen kutatott; ezúttal hány helység katolikus lakosságának nyelvállapotát mérte fel? Hol mondható továbbra is jónak a magyarul még beszélők aránya, illetve hol következett be másfél évtized alatt a legnagyobb romlás?
− A másfél évtizeddel ezelőtt felkeresett 110 település között sok van olyan is, ahol már tizenöt évvel ezelőtt sem találtam őshonos magyarul beszélőket, legföljebb néhány máshonnan oda beházasodott személyt, úgyhogy sok település, ahol jártam, nem is szerepelt az akkor közzétett adatsorban. A mostani táblázataimban összesen 93 település szerepel (7 északi csángó, 6 déli csángó, 25 Szeret menti székelyes csángó, 19 Tázló menti székelyes csángó és 36 Tatros menti székelyes csángó falu vagy városhoz tartozó peremfalu), továbbá becslést végeztem a nagyvárosokban is. Arról, hogy hol milyen ütemben zajlik a nyelvcsere, most nem akarok nyilatkozni, mert az adatok ilyen értelmű kiértékelését még nem végeztem el. De azt hiszem, hogy a kérdésnek olyan formában való felvetése, hogy vannak „pozitív” és „negatív” példák, egyáltalán nem szerencsés, mert elterelheti a figyelmet magáról a lényegről, arról hogy Moldvában minden egyes településen intenzív nyelvcsere zajlik, és ez alól kivételek nincsenek, vagyis nyelvi zárványok nem léteznek. Függetlenül attól, hogy egy-egy településen hol tart éppen ez a folyamat, maga a jelenség teljesen egységes, a nyelvcsere pszichológiai motivációi, valamint a nyelvre, illetve magára a nyelvcserére vonatkozó népi nyelvideológiák és nyelvi attitűdök az egész Csángóföldön ugyanazok, értelmetlen lenne tehát valamilyen megkülönböztetést végezni.
- Általában a különböző generációk nyelvtudása közt nagy eltérések mutatkoznak; leegyszerűsítve az idősek tudnak magyarul, a gyerekek, fiatalok már nem. Hol vannak üdítő kivételek, például ahol a fiatalok egymás közt is gyakran magyarul beszélnek, mert „menő”?
− A generációk nyelvtudása között valóban nagyok a különbségek, de ilyen pozitív nyelvi attitűddel − legalábbis tömegméretekben − én sehol nem találkoztam, még azokban a falvakban sem, ahol még a fiatalok is beszélnek magyarul. A moldvai csángók nyelve mindenhol erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények (egyház, iskola, közigazgatás, média stb.), mind maguk a beszélők által. Ez egyformán általános jelenség minden faluban. A csángók nyelvhez való viszonyulását természetesen jelentősen befolyásolja a felülről jövő megbélyegzés is és a helyi magyar nyelv társadalmi értékének hiánya is. Továbbá köztudott az is, hogy a csángók az általuk beszélt helyi nyelvet nem tekintik a magyar irodalmi nyelvvel azonosnak, ami ugyancsak a nyelv szimbolikus értékének csökkenéséhez vezet.
Tánczos Vilmos: Moldvában minden egyes településen intenzív nyelvcsere zajlik, és ez alól kivételek nincsenek, vagyis nyelvi zárványok nem léteznek.
(folytatás)
Transindex.ro, 2011. március 16.
Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók?
Bakk-Dávid Tímea
60 ezer katolikus csángó ismeri valamilyen szinten a nyelvet egy ’94-96-os kutatás szerint. Azóta folyamatos a nyelvromlás. Tánczos Vilmos újra felméri a csángó falvak nyelvi állapotát.
Tánczos Vilmos néprajzkutató a moldvai csángók magyar nyelvismeretére vonatkozóan először 1994−1996 között végzett átfogó, minden csángó településre kiterjedő alapkutatást, folklórkutatói munkájával párhuzamosan. Mint a szelterszi társadalomtudományi táborban elmesélte, egy szoboravatáson fogalmazódott meg benne a kutatás gondolata: a szónokok ugyanis egymást túllicitálva előbb százezer, végül már négyszázezer moldvai csángóról beszéltek, ezzel szemben egy szociológus a rádióban nyilatkozva 3-4 ezer főt emlegetett. Ebből is látszik, hogy mennyire ideológiafüggő a kérdésre adott válasz: hányan vannak a csángók?
A falusoros becslés összegzését követően több tanulmányban publikálta megfigyeléseit és következtetéseit, és a “kemény számokat”: Moldvában 83 településen mintegy 60 ezer katolikus csángó ismer valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Több mint tíz év elteltével még mindig a Tánczos-féle számokat idézik tanulmányokban, újságcikkekben és kormányjelentésekben, sőt részben erre építik azokat a projekteket is, amelyek a csángók anyanyelvi oktatásának fejlesztését célozzák. Ugyanis más „kemény számok” nincsenek, illetve vannak ugyan népszámlálási adatok, ám azok adatsoraiból a a múlt század folyamán eltűnt a moldvai magyar etnikum. A legutóbbi, 2002-es népszámlálás szerint a 232 045 moldvai katolikus közül „hivatalosan” csak 2015 személy (0,86%) tekinthető magyarnak.
A kilencvenes években 110 települést járt végig a kutató. Idén nekifogott újra felmérni a magyarul valamilyen szinten beszélő moldvai katolikusok számát: 2008-2009-ben 90-100 települést szándékszik végigjárni több szakaszban. Több mint tíz év alatt ugyanis nagyon sok minden megváltozott, felnőtt egy új nemzedék, a közösség nyelvismeretében és nyelvhasználatában is gyökeres változások történtek.
Az okok között ott van a modernizációval együtt járó akkulturáció, a hagyományos életvilágok fokozatos eltűnése és a hatalmas méretű migráció. Mindez azt eredményezte, hogy „a csángók által lakott településeken megváltozott a hagyományokhoz és a magyar nyelvűséghez való mentális viszony. A nyelvi tudatosság növekedett, aminek eredményeként a magyar nyelv vagy fel- vagy éppenséggel aláértékelődött” – állapítja meg Tánczos. Pozitív változás is történt, hiszen az utóbbi évtizedben – korlátozott módon, de – beindult a magyar nyelvű oktatás. Ez azonban becslése szerint a magyar nyelvet ismerő gyermekeknek csak mintegy 10−12%-át érintette. Szintén negatív tényező, hogy ebben az időszakban halt ki az az idős nemzedék, amely anyanyelvi szinten ismerte még a hagyományos kultúrát, ideértve a tájnyelvet is – elvesztésükkel a tudás átadásának esélye a fiatalabb nemzedékeknek drasztikusan csökkent. A nyelvismeret és nyelvhasználat felmérésének azért van jelentősége, mert ez az alapja a jogérvényesítésnek is. Az Európa Tanács 2001/1521-es ajánlása kötelezővé teszi a moldvai csángó kultúra és nyelv védelmét – persze csak ha a szóban forgó népcsoport ragaszkodik ezekhez.
És ha egyáltalán még ismeri ezt a nyelvet, amit a 19. század végén a népesség 80-90 százaléka beszélt ebben a térségben. Az újabb „kemény számokra” – amelyek nagy vonalakban valóban érvényesek, mert ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröznek – a magyar oktatás és a néprajzkutatói terepmunka vonatkozásában is szükség van. Tánczos Vilmos a télen 36 csángó települést járt végig; a további terepmunkát két szakaszban végzi el, összesen mintegy 50 napot szánva a fennmaradó falvakra. Azt is megvizsgálja, egy-egy generációs csoport esetében milyen szintű a magyar nyelv ismerete: anyanyelvi szintű, második nyelvként használatos, már csak passzív – vagy bekövetkezett a nyelvvesztés utáni állapot, amikor nem értenek már magyarul. Az eddigiek alapján arra a következtetésre jutott, nagymértékű a nyelv stigmatizálása: a csángók esetenként ékes magyar nyelven mondják el, hogy ők nem tudnak magyarul, alulértékelik a saját nyelvüket. Ugyanakkor még egy olyan székelyes csángó faluban is, mint Somoska, hihetetlen mértékű a nyelvromlás:
15 éve a gyerekek is jól tudtak magyarul, ma már csak értenek, de kizárólag románul beszélnek. Moldvában nyelvcsere zajlik – szögezte le a kutató, hozzátéve, az csak íróasztal mellett megkonstruált elmélet, hogy kiegyensúlyozott kétnyelvűség létezik. A kutató abból indult ki, hogy egy-egy személy nyelvi kompetenciája generációs hovatartozásától, illetve a település nyelvi asszimilációs folyamatainak előrehaladottságától függ, ahol az illető él. A nyelvállapot meghatározási módszerei: belehallgat a beszélgetésekbe; beszédbe elegyedik, tesztel, kérdez; szabályos interjúhelyzetet teremt, ahol az alany „megmutathatja, mit tud”. A település adatlapjára minden megfigyelését, becslését felvezeti, többek között az is kiderül erről, a településen általában milyen nyelven tanítják beszélni a családban a kisgyerekeket, milyen nyelven beszél a nagyszülő az unokával stb. A kutató arra is törekszik, minden felkeresett településről legyen hangfelvétele, nemcsak hagyományos folklórműfajokról, hanem történetekről, mindenekelőtt élőnyelvi megnyilatkozásokról. A terepmunkát követően az öt nagy csángó csoporttal külön résztanulmányokban foglalkozik (Tatros menti székelyes csángók, Tázló menti székelyes csángók, Szeret menti székelyes csángók, déli csángók és északi csángók), majd összesítő zárótanulmányt ír az eredményekről és következtetésekről. A szelterszi társadalomtudományi táborban a folyamatban lévő kutatásról beszélve elmondta, nem lát lehetőséget a nyelvi asszimiláció megállítására, ám a magyar oktatási programot mindenképpen folytatni kell. Minden ideológiai körítés, az etnikai identitáshoz való nyílt vagy rejtett társítás nélkül. „Úgy gondolom, hogy a csángó oktatási program kivitelezőinek a jövőben arra is fel kell készülniük, hogy a magyar nyelvet az érdeklődők számára a nyelvvesztés utáni állapotban is tanítsák.
(...) A román nacionalizmus a nyelvi revitalizáció bármilyen kísérletét, sőt magát a „magyaróra” programot is, egykettőre a „Magyarországról jövő erőszakos magyarosítás” címkéjével látja el, de mindez nem akadályozhat meg abban, hogy egy ilyen nyelvi revitalizációs programra a legtermészetesebb módon tekintsünk, és a lehető legszakszerűbben felkészüljünk rá” – fogalmaz szelterszi munkaanyagában Tánczos.
– 20 vagy 21 településen lesz idéntől magyar anyanyelvi oktatás Csángóföldön, a tavalyhoz képest remélhetőleg Szitáson és Dumbraveniben is sikerül elindítani a csoportokat – tudtuk meg Hegyeli Attilától, a csángó oktatási program vezetőjétől. Az iskolai oktatási helyszíneket hatósági akadályoztatás miatt nem sikerült bővíteni, maradt a 15 település; az MCSMSZ oktatási programjában jelenleg 40 fölött van a pedagógusok száma,
48 az irodai adminisztrációs személyzettel. Az alapcél továbbra is a vertikális és horizontális bővítés, tehát mind a helyszínek, mind az egy településen magyarórára járó gyerekek számát akarjuk növelni, hiszen egyetlen olyan falu sincs, ahol minden csángó gyerek részt venne az oktatási programban – mondta Hegyeli. Idén az óvodás korú gyerekek oktatására hangsúlyosabban is figyelmet fordítanak: a szülők is jelezték, hogy jó lenne, ha – még akár nyáron is – lenne ahová beadni a gyereket. A hivatalos óvodai program után, napi foglalkozások keretében, ám egyelőre csak civil keretek közt, mintegy magyar nyelvű “gyerekmegőrzőként” működne ez, főleg azokban a falvakban, ahol van már az MCSMSZ-nek saját háza. Az óvodai foglalkozásoknak jövőtől szándékoznak hivatalos formát adni, hasonlóan, ahogy az iskolákban is működik. Idén a 120 jelentkezőből 12 olyan pedagógust vettek fel, akinek többnyire van tapasztalata kisgyerekekkel való foglalkozás terén is. Egy hónapon belül kiderül, hol és mekkora létszámmal sikerül az óvodai programot elindítani – tette hozzá az oktatási program vezetője.
Az MCSMSZ mintegy 40 településen 9000 magyarul értő vagy beszélő gyerek bevonását tűzte ki célul. Mint Hegyeli elmondta, ezt a Tánczos-féle számokból kiindulva, azt a népszámlálási korfára vetítve becsülték meg, ám mivel évek óta rendszeres napi kapcsolatban vannak az oktatási program falvaival, a tereptapasztalatok alapján pontosították is ezeket. Jelenleg a szövetség programja mintegy 1500 gyereket vont be, majdnem ezren az iskolában is tanulják a magyart mint anyanyelvet, heti 3-4 órában. A legutolsó módszertani táborban a pedagógusok bekezdésenként kielemezték Tánczos Vilmos Hozzászólás a moldvai „magyarórák” kérdéséhez című, Moldvai Magyarságban megjelent tanulmányát – mondta el Hegyeli. „Az alapgondolattal, miszerint nem szabad rózsaszín álmokat kergetni, egyetértünk: nyelvészeti szempontból ugyanis valóban nem beszélik
anyanyelvi szinten a magyart az általunk megcélzott csángó gyerekek zöme, pont emiatt is van szükség a nyelvi revitalizációra. Ám a jogi értelemben vett anyanyelvi oktatásból egy jottányit sem vagyunk hajlandóak engedni” – szögezte le.
A román törvények értelmében van ugyan lehetőség heti egy órában a magyar opcionális tárgyként való oktatására is, ám ennek biztosítása elsősorban az illető iskola vezetőségének jóindulatától függ, amiben jelenleg nem mondhatni, hogy bővelkednek. A megoldás abban az alternatív tantervben rejlik, amelyet az MCSMSZ kezdeményezésére, a román oktatási minisztérium égisze alatt a szórványban oktatók szakmai fóruma véglegesített, és amelyet kolozsvári szakértők is véleményeztek – közölte Hegyeli.
Ez az alternatív magyar nyelvi tanterv a román iskolákba járó magyar gyerekek számára íródott, és ötvözi az anyanyelvi oktatás módszertanát az idegennyelv-oktatáséval. A tanterv a szakma részéről készen van – a labda a minisztérium térfelén; a kisebbségügyi főosztállyal közreműködve nekik kell érvényesíteniük, hogy alkalmazható lehessen. Transindex.ro

2012. január 9.

kérdezett:Bakk-Dávid Tímea ELNAPOLT KATARZIS Akire 84 informátort állítottak: egy katolikus pap és a Szeku Az egyház a szocialista átalakítás ellenpólusa volt, ám kebeléből is akadtak, akik jelentettek a “veszélyes elemekről”.
Interjú Novák Csaba Zoltánnal.
Novák Csaba Zoltán és Denisa Bodeanu történész tollából tavaly év végén a Pro Print kiadónál jelen meg Az elnémult harang. Egy megfigyelés története. Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban című kötet.
Pálfi 1941-ben született Máréfalván, Márton Áron püspök szentelte pappá, még teológusként titokban kapcsolatot vett fel a Vatikánnal, egyházi könyveket, diafilmeket csempészett Romániába, Erdély-szerte megszervezte a hittanoktatást, még belső vallási mozgalmat is alapított. Tanított a gyulafehérvári teológián, ahol a magyar irodalom, kultúra, történelem ismeretének fontosságát terjesztette a hallgatók között. A “legveszélyesebb katolikus elemek” közé sorolták. Márton Áron egyik belső bizalmasa volt, a Securitatenak azonban mégis sikerült elérnie, hogy elhelyezzék Gyulafehérvárról.
Élete végéig megfigyelték, követték, sokszor behívatták a szókimondó, prédikációiban a fennálló hatalom elnyomása ellen felszólaló papot. Amikor 1984-ben gyanús körülmények között, hosszú betegség után kórházban elhunyt, elindult a szóbeszéd, hogy a Szeku végzett vele. A pap megfigyelésének történetét a két történész a román titkosszolgálat fennmaradt irataiból próbálta feltárni és tágabb kontextusba helyezni.
- Tudtommal ez az első olyan szekusdosszié-kutatása a fiatal történésznemzedéknek, amely a katolikus egyház egyik elöljárójára fókuszál. Eddig “múltfeltáró bizottságok” – ahogy a kötetben fogalmaztok – és személyek csupán részleges forrásokból dolgozva mutattak be néhány személyt. Hogyan esett a választás Pálfira? Lesznek-e még hasonló kötetetek?
Novák Csaba Zoltán: – Úgy gondolom, az erdélyi magyar és román társadalom 1989 előtti kutatásának fontos témája az egyház, ám korábban a mi generációnk számára annyira nem került előtérbe. Az egyház mint társadalomszervező tényező szerepköre háttérbe szorult az olyan kutatásokban, amelyeket én is végeztem az RKP kisebbségpolitikáját illetően. Tényleges, egyházra fókuszáló kutatás nem volt erdélyi magyar vonatkozásban.
A román történetírás előbbre áll, de ott sem beszélhetünk szervezett kutatásról, hanem inkább a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) munkatársainak különböző belügyis dossziék kapcsán létrejött munkáiról. Valamilyen szinten tehát ez egyfajta hiánypótló dolog is lenne, a kezdete egy erre fókuszáló kutatásnak.
Mégsem egy tudatos projekt része a kötet. Szerzőtársam, Denisa Bodeanu, a CNSAS munkatársa találta meg a Pálfi-dossziét, ideadta, hogy véleményezzem, mit lehetne kezdeni egy ilyen típusú iratanyaggal. Átolvastam ezeket a forrásokat, megfigyelési jegyzőkönyveket, s úgy találtam, ez egy rendkívül komplex történet, amely túlmutat egy átlagos pap vagy lelkész megfigyelésén. Pálfi esetében a megfigyelés egy nagyon hosszú folyamat volt – gyakorlatilag élete 43 évének több mint felét megfigyelte a Securitate. Ennek a megfigyelésnek a történetén keresztül számos olyan leágazásba nyerünk betekintést, ami nagyon fontos egyrészt a katolikus egyház belső életének, az egyház és a hatalom viszonyának megismeréséhez, másrészt az erdélyi magyar katolikus egyház és az erdélyi magyar társadalom viszonya tekintetében.
Olyan kis mellékszálak bukkantak föl, amelyek érdemessé tették az anyagot önálló formában is feldolgozni, és belevágni ebbe a pionírmunkába. Távolról sem gondolom a munkát tökéletesnek, nem válaszolja meg a római katolikus egyház kommunizmus alatti történetének legfontosabb mozzanatait, de úgy gondolom, jó kezdőpont lehet további kérdések felvetéséhez.
- Hogyan körvonalazódnak a kutatás további irányai?
- Pálfi pályafutása a 60-as, 70-es években és a 80-as évek elejéig számos olyan kérdést vet föl, amit érdemesnek tartanék kibontani. Egy ilyen példa a Pálfi Géza által kezdeményezett Pro Juventute mozgalom is. Nem tudott kicsúcsosodni, szervezett keretei nem igazán léteztek, utóélete is részleteiben csak egy-két személy tevékenységében érhető tetten, de mindenképpen egy érdekes példája annak, hogy a római katolikus egyház papjai milyen belső szellemi vagy vallási mozgalmakat kezdeményeztek az egyházon belül.
Érdemes lenne megvizsgálni a közeljövőben, még milyen társadalom- és egyházszervező mozgalmak léteztek, ezeket milyen tényezők befolyásolták. Ebben az időszakban, a II. Vatikáni Zsinat után Nyugaton több mozgalom szerveződött, és érdekes lenne megnézni, ezek a főképp Magyarországról érkező mozgalmak hogyan befolyásolták az erdélyi hitéletet. Pálfi Géza is aktív kapcsolatokat ápolt ezekkel a magyarországi csoportosulásokkal, ez lehetne egy érdekes kiindulópontja a történet továbbfűzésének.
A legfontosabbnak azt tartanám, hogy olyan kérdésekről kezdjünk beszélni, amelyek elhanyagolódtak: pl. hogy a katolikus egyház és Márton Áron személye milyen súllyal bírt az erdélyi magyar társadalmi életben az épülő szocializmus korszakában.
Akkor, amikor a társadalom szocialista átalakítása zajlott, az egyházak folyamatosan egy ellenpólust, egy másik világot, alternatívát kínáltak fel, s ennek alappillére volt az állami szervekkel ki nem egyező római katolikus egyház. Érdekes lenne megvizsgálni Márton Áron körleveleit, hogy milyen lépéseket tett az egyház. Mivel a források nagyrészt egyházi tulajdonban vannak, a püspökségekhez tartoznak, egy vegyes, világi és egyházi történészekből álló csoport kutathatná ezt a témát. Jelen pillanatban mondjuk túl sok esélyt nem látok erre, de mindenképp fontosnak tartanám.
Meg lehetne vizsgálni Pálfihoz hasonló kaliberű egyházi személyiségek tevékenységét, érdemes lenne egy oral historys projektet indítani a még életben lévő, ehhez a generációhoz tartozó lelkészekkel. Nem Pálfi szerepét akarom minimalizálni, de személye elhíresüléséhez hozzájárult nem tisztázott körülmények között bekövetkezett halála is. Pontosan azt kellene megvizsgálni, a halálán túlmenően mi volt fontos az ő munkásságában, s ugyanígy más lelkészek esetében is.
Kényes kérdés, és ehhez az egyházi vezetés felsőbb hozzájárulása is kellene, hogyan lehetne pont egy ilyen történet talaján kibontani azt, hogyan alakult az egyház és hatalom viszonya a szocializmus különböző időszakaiban. Pálfi esetében kiderült, hogy az egyházi intézményes hálózatba is sikerült beférkőznie a Securitaténak, és különböző módszerekkel sikerült rábírnia embereket, hogy információkat szolgáltassanak az egyházi életről.
Érdemes lenne ezt megvizsgálni, ugyanakkor hangsúlyoznám, bizonyos egyházakban már elkezdődött egyfajta átvilágítás. Bár én ezt nem tartom történészi szemmel mérvadónak, hiszen nagyon sok esetben ezek az átvilágítások egyfajta belső tisztogatással járnak, és nem vagy nemcsak az egyház múltjának az elsődleges megismerése a cél, hanem vannak személyes jellegű indokok is.
Úgy gondolom, ezt a folyamatot két szinten lehetne megvalósítani: ha egy egyház igényli ezt, szükségesnek tartja belső átvilágítását, akkor oldja ezt meg egy belső egyházi bizottság felállításával, és ez döntené el például azt, hogy nyilvánosságra hozzák a besúgók listáját, vagy sem. Egy másik szinten pedig egyháztörténészek és világi történészek bevonásával szülessenek olyan monográfiák, amelyek segítenek megérteni az embereknek ezt az igencsak bonyolult és komplex világot. Én ezt tartanám helyénvalónak.
- Két dossziéban található iratok alapján dolgoztatok. Elképzelhető, hogy lehetett vagy valahol még mindig lappang olyan dosszié vagy egyes dokumentumok, amelyekhez nem férhettetek hozzá, és amely segítene tisztázni a homályban maradt eseményeket, történetelemeket, különös tekintettel arra, hogy pont a halála előtti és utáni időszakból kevés irat maradt fenn?
- Igen, és ez a válasz, azt hiszem, minden megfigyelt személy esetében érvényes. Gyakorta történik meg az, hogy egy adott kérdésre vonatkozó dokumentum, pl. egy lehallgatási jegyzőkönyv más dossziéba, problémakatalógusba kerül be. Pálfi esetében is több irat került elő más dossziéból. Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy idővel továbbiak kerülnek elő. Nagyon sok szála volt a történetnek, Pálfiról 84-en jelentettek, néhányan közülük kimondottan a Pálfi-ügyre voltak ráállítva, de voltak, akik más ügyek mentén kerültek kapcsolatba Pálfi Gézával, az ő jelentéseik közt még lehet rá utaló nyom.
Érdekes lenne összevetni ugyanakkor a Márton Áron és Pálfi Géza közti, lehallgatott beszélgetéseket, hogy megtalálhatók-e a Márton Áron dossziéjában. Átszervezés során is kerülhettek a süllyesztőbe iratok, és arról se feledkezzünk meg, hogy 1989-ben nagyon sok irat megsemmisült, a forradalmárok vagy maga a Szeku semmisítette meg ezeket. Székelyudvarhelyen 1989 decemberében az egykori milícia és a Szeku épületét feldúlták, felgyújtották, szabályos legendák keringenek arról, hogy a gyerekek játszottak a lehallgatásokat rögzítő magnószalagokkal.
- Hogy lehet egyébként, hogy a Márton Áron-dosszié még nem került terítékre? – Voltak kutatások, de ez egy hatalmas téma, komplexebb kérdéseket vet föl, mint egy nem főpapi rangú személy megfigyelési dossziéja. Részkérdésekről többen írtak, és ha jól tudom, egy hosszabb dokumentumfilm készítése is zajlik a boldoggá avatási folyamata kapcsán.
- Pálfi halálának tisztázatlan körülményei azóta is tápot adnak a találgatásoknak, illetve egy kvázi mítoszteremtés eszközeivé váltak. Hogy a Securitatenek része volt a halálában, tényként állítja több forrás is. Mennyiben járulhat hozzá a történészi feltáró munka a köztudat megváltozásához?
- Pálfi a 80-as évek közepére a romániai magyar ellenállás felkapott szimbóluma lett, mert halála gyanús körülmények között következett be. A Szeku is meglehetősen zárolta az erre vonatkozó információkat. A nyugati világ, a Szabad Európa rádió, a magyar emigráció is gyorsan felkapta a hírt, és azonnal meg is jelent a fontosabb médiumokban. A Szeku megpróbált ellenlépéseket eszközölni, nagyon sok beépített embert küldött ki Nyugatra, hogy cáfolják a hírt, miszerint közük lett volna a pap halálához. A katolikus egyház is a hivatalos verziót fogadta el, miszerint Pálfi gyakorlatilag betegség következtében hunyt el.
A 80-as években vagyunk, amikor a diktatúra a legrosszabb időszakát élte. A társadalomnak akkor is és később is szüksége volt kierősített, felnagyított pozitív példákra, hogy igen, lehet másképpen is, vannak olyan kaliberű személyiségeink, akiknek vezérletével ellent lehet állni egyrészt a politikai, másrészt az egyre erőteljesebben jelentkező etnikai elnyomásnak. Pálfi Géza történetének utóélete is ide kapcsolható, és már a 90-es évektől elkezdődött egyfajta mítoszépítés körülötte. Én történészként nem szeretnék állást foglalni ebben, hogy ez jó vagy sem, de úgy vélem, gondolkodó értelmiségiként a tényeket a maguk helyén kell kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy ezáltal csorbítjuk Pálfi jelentőségét, kisebbítjük kvalitásait, vagy nem ismerjük el az egyházáért és az egész erdélyi magyar társadalomért tett, nagyon fontos munkájának érdemeit. De jelenleg elsietett lenne egy mítoszt továbbgenerálni, és akár az ő, akár más, például Sütő András esetében, egy túldimenzionált kultuszfigurává emelni valakit.
Úgy gondolom, az időnek kell eldöntenie, egy adott személy tevékenysége mennyire volt fontos, mennyire volt jó. Nem tartom ildomosnak, hogy azonnal nekiugorjunk és kultuszt építsünk egy-egy ilyen személyiség köré. Ettől persze lehet emlékezni az adott személy munkásságára, lehet az emlékét ápolni.
Pálfi példája az egyházszervezésben, a hittanórák megszervezésében követendő volt, a nemzeti megmaradás gondolatkörében kifejtett eszméit is meg lehet szívlelni, ezáltal “örökké élni fog”, ugyanígy Sütőt is olvasni, értelmezni kell, és vitázni szellemi örökségén. De azt az idő majd eldönti, tágabb dimenzióban kell-e az emléküket ápolni vagy sem.
- Vajon miért nem egy olyan személy ügye került be a nemzetközi köztudatba, akit minden kétséget kizáróan a Szeku nyírt ki?
- Hogy valakit megölt-e vagy sem a Szeku, roppant nehéz bizonyítani. Ha ehhez a módszerhez folyamodtak, azt mindenképp olyan szervezés előzte meg, és olyan módon hajtották végre, hogy nagyon kevés nyom maradjon róla. Nem is nagyon dokumentálták az ilyen történeteket. Nagyon nehéz bizonyítékokat szerezni, és nagyon sok legenda él.
Sokan állítják például, hogy a Szeku sugarazta őket. A székelyföldi könyvbemutató turnénk szinte minden állomásán találkoztam olyan személyekkel, akik meg voltak győződve arról, hogy őket sugarazták. Nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni ezeket a történeteket, de az biztosnak tűnik: egy ilyen szintű beavatkozás nagyon pontos szervezést igényelt. Román körökben például a Szabad Európa Rádió román szerkesztőiről terjedt el, hogy így likvidálta volna őket a Szeku, ám bizonyítékokat ott sem tudtak szerezni.
A titkosszolgálat azért végzi titokban e tevékenységeit, hogy úgymond “a földi halandók” módszereivel ne lehessen leleplezni. Király Károly is említi, őt is sugarazták a nyolcvanas években, de rá is lőttek, és különböző baleseteket rendeztek meg – ez is érdekes jelenség, erre is többen hivatkoznak, hogy baleseteknek álcázott merényletekkel próbálták meg eltenni láb alól az áldozatokat. Ez egyébként másképp működött a szocializmus építésének 50-es éveiben, amikor a kollektivizálás, a szocialista átalakítás volt a tét, és ahhoz, hogy egy falut, egy vidéket megtörjenek, szükségesnek látták az emberáldozatot. Akkor a Szeku primitív eszközökkel oldotta meg ezeket az ügyeket, amelyek ma is bizonyítékul szolgálnak számunkra, hogy szervezetten, tudatosan elkövetett merényletekről van szó. Ez a Szeku irataiból is miden kétséget kizáróan kiderül (lásd László Márton ilyen irányú kutatásait).
De az ilyen kifinomultabb módszerekre, mint a sugarazás, nem történnek utalások a Szeku irataiban. Másrészt az ismert személyekkel nem járhattak így el, mert gyanússá váltak volna – az ő esetükben a Szeku embereinek inkább az volt a szerepe, hogy eltávolítsák a személyt abból a közegből, ahol az államra nézve veszélyesnek tekintett tevékenységét végezte. Pálfinál a cél az volt, hogy elhelyeztessék a gyulafehérvári teológiáról, mert ott magukra a közösségformálókra volt tekintélyes befolyással, míg egy parókián csupán a gyülekezetére. És ez sikerült is.
- Több mint 80 informátor volt Pálfira állítva, ebből 5 tanár, 26 tanuló, 25 pap, és csupán 27 világi személy. Többségük feltételezhetően ma is él, és egy részük funkciót tölthet be az egyházon belül. Mikor tudhatja meg az “igazságot” a közvélemény, az érintett katolikus hívők, hogy kik voltak ezek? Lehetséges lenne-e, hogy akár valamilyen belső, lelkiismereti, akár valamilyen külső nyomás, mondjuk a saját feletteseik felszólítására ezek az emberek felfedjék magukat?
- Az eddigi példák azt mutatják, nagyon kevesen voltak azok, akik 1989 után önszántukból fölfedték besúgói vagy együttműködési tevékenységüket. Nem tudom megmagyarázni, milyen belső mozgatórugók miatt, talán a legtöbben ezt igyekeztek elodázni, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb az egész feledésbe merül.
A “teljes igazságot”, ahogy ezt földi halandókként értelmezzük, semmiképp sem tudhatjuk meg. De a történet nagyon sok vonatkozását, sok apró részletét meg lehetne ismerni. Az a kérdés, mikor jut el az egyház arra a pontra, hogy fontos legyen számára saját múltjának megvizsgálása, hogy mi volt a viszonya az elmúlt rendszerhez. Én ezt fontosnak tartanám, gondoljunk csak arra, a katolikus hitéletnek is milyen fontos eleme a szentgyónás. Katartikus szerepe van. Úgy gondolom, egy adott közösség akkor tud világos jövőképet felmutatni, ha tisztában van saját múltjának történéseivel. Az erdélyi magyarság esetében fontosnak tartanám, hogy a kényes kérdéseket kibeszéljük, elismerjük, hol tévedtünk, s tiszta lelkiismerettel, hatékonyabban tudjunk egy normális jövőképet körvonalazni. De ez az én véleményem, ezzel sokan nem értenek egyet.
A történet komplexitása az egyik magyarázat, amiért egyesek óvakodnak a múlt tisztázásától. Nem fehér és fekete, jó és rossz szereplős történet ez, hiszen ha akár a besúgókat vesszük, roppant sok árnyalatra kell tekintettel lennünk. Egy besúgó tevékenységét csak akkor tudjuk teljes mértékben kielemezni, ha ismerjük a teljes munkásságát, az általa feljegyzett információk összességét. Ez alapján lehetne meghatározni, mennyire volt káros a tevékenysége. Sokukat zsarolással, a papokat pl. kisebb kihágások leleplezésének fenyegetésével szervezték be, és nem mindegyikük végzett egyenértékű információközlő munkát.
Vannak, akik a túlélésért súgtak be. A Securitate követelésének is igyekeztek megfelelni, de ugyanakkor próbálták megőrizni belső integritásukat. Ilyen esetben a Szeku által kvázi használhatatlan, a megfigyelt személyre ártalmatlan információkat közöltek. Én úgy gondolom, hogy egy olyan ember, aki ugyan aláírta az együttműködési nyilatkozatot, de máskülönben az általa adott információk döntő többsége nem okozott kárt a megfigyelt személynek, nem esik ugyanabba a kategóriába, mint egy olyan informátor, aki tudatosan arra játszott, hogy a megfigyeltnek ártson.
Nehéz ezeket a kategóriákat elkülöníteni, de kellő szakértelemmel, odafigyeléssel meg lehetne tenni, hogy ne minden besúgót egy kalap alá vegyünk. Ez csupán megnehezítené, de nem akadályozná meg az átvilágító munkát.
Úgy gondolom, a besúgók világa elsősorban a rendszert minősíti, és csak utána a rendszerben élő embereket. Inkább emberi esendőségünkre, gyarlóságunkra mutat rá, meg arra, hogy adott diktatórikus rendszerben, ahol különböző nyomások érnek, a társadalom különböző tagjai más-más módon reagálnak ezekre a pressziókra.
A könyvbemutatók során sokan – és jogosan – tették fel a kérdést, hogy mi történik a rendszer működtetőivel? A besúgók általában csupán szerény fogaskerekei voltak a rendszernek, amelynek voltak magasabb szintű működtetői, tisztek, belügyi alkalmazottak – velük mi történik?
Mi azt a módszert követtük, hogy az informátorok nevét nem hoztuk nyilvánosságra. Ezt is sokan kifogásolták, de én azon a véleményen vagyok, a történésznek nem az a feladata, hogy levadássza a besúgókat, hanem hogy bemutassa és értelmezze egy rendszer működését. Ám az összes, az ügyben érintett Securitate-tiszt és belügyi meg rendőrségi alkalmazott neve szerepel a könyvben. Innen továbblépve nem a történész, hanem a mindenkori román politikai elit feladata lenne, hogy az előbb feltett kérdést valamilyen szinten megoldja.
Ez a romániai rendszerváltás egyik nagy problémája már 1990 januárjától kezdődően: az új rendszer hogyan fog viszonyulni az elmúlt, bukott rendszerhez? 20 év távlatából tudjuk, hogy a román politikai elit megpróbálta elodázni ezt a kérdést. Nem látom, hogy bármilyen komoly társadalmi következménnyel járó jogi szabályzást dolgozott volna ki annak érdekében, hogy szembenézzünk a múlt e szeletével.
- Milyen volt a kötet eddigi fogadtatása?
- Nagyon sok visszajelzést kaptunk világi és egyházi körökből egyaránt. Sokan olvasták, sokan vásárolták meg, sokan érdeklődtek a munka iránt. A reakciók egyébként vegyesek. Mint említettük, Pálfi haláláról két markánsan elkülönülő vélemény létezik – ebből következően a mítosz éltetői szkeptikusan viszonyulnak a mi könyvünkben megjelenő magyarázatokhoz. De ez már hit kérdése is, túlmutat a racionalitás keretén. Ha valaki hiszi, hogy a Szeku áldozata és mártír volt, és ez neki fontos, akkor úgysem lehet meggyőzni tudományos módszerekkel ennek ellenkezőjéről. Szakmai berkekben fontosnak nevezték, hogy a kötet egy ilyen nyelvezettel, strukturáltsággal jelenik meg mind a magyar, mind a román olvasóközönség előtt. Megpróbáltuk történelmi kontextusba helyezni a történetet, a bevezető tanulmányban leírtuk, milyen volt a politikai miliő, az RKP magyarságpolitikája. Sokan kiemelték, hogy fontos, hogy ez a fajta narratíva román nyelven, egy román szerzővel való együttműködésben jött létre. Román-magyar együttműködésről beszélhetünk tehát, s az sem mellékes, hogy a román nyelvű változat a CNSAS keretén belül jelent meg.
A román nyelvű bemutató még várat magára, tél végén tervezünk egy turnét, Bukarestben, Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Eddig csak Szebenben mutattuk be román tudományos közegben, és pozitív visszajelzéseket kaptunk.
Annak is örülök, hogy sokan kiemelték a kötet kiegyensúlyozott hozzáállását. A negatív visszajelzések szakmai téren eddig főleg a szerkesztési, tördelési, olvasószerkesztési hibákat rótták fel. Amúgy a kötet szakmai hiányosságai szerintem nagyrészt abból fakadnak, hogy a témáról eddig keveset írtak. Amikor a Pálfi-történetet tágabb, elsősorban egyháztörténeti kontextusba helyeztük, sok fehér foltba ütköztünk, és sok kérdésre nem tudjuk a választ azóta sem. Ilyen szempontból is úttörő a kötet, mert jelenlegi információink alapján ebből ennyit lehetett kihozni, sok mellékszálat évek múlva biztosan sokkal jobban lehet majd felgöngyölíteni.
Jól kiegészíti a kötetet Maksay Ágnes dokumentumfilmje. A történetet így közelebb lehet vinni az átlagemberhez, akit esetleg elriasztana a tudományos kifejezések világa, a száraz dokumentumok. Úgy vélem, a történésznek nemcsak az a feladata, hogy különböző forrásokat felhasználva értelmezze a múlt történéseit a maga szakmai közegében, hanem ezt a tudást el kell szállítania a szélesebb tömegekhez is, akár tompítani a tudományosságán, hogy az átlagolvasónak is hozzáférhetővé váljon. Hiszen pontosan az “átlagolvasó” a főszereplője ennek a korszaknak.
Transindex.ro

2015. május 6.

Rendszerváltás és önszerveződés Kézdivásárhelyen (Együtt és külön)
Miben különbözött a rendszerváltás Kézdivásárhelyen a többi erdélyi városhoz viszonyítva? Mi a magyarázata annak, hogy a céhes városban nem volt lövöldözés, csupán két puska dördült el, az is véletlenszerűen? Ki tette tönkre a város nehéziparát? Milyen körülmények között jelent meg Erdély első magyar nyelvű újsága, a Székely Újság? Ezekre és ehhez hasonló kérdésekre próbált választ adni nemrég a Kosztándi Képtárban megtartott Rendszerváltás és önszerveződés Kézdivásárhelyen, 1989. december–1990. május című előadás és az Együtt és külön, illetve Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) című tanulmánykötet bemutatója során Tóth-Bartos András történész.
Az est házigazdája Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke volt, aki elmondta: a kézdivásárhelyi eseményeket feldolgozó fiatal történész a rendszerváltáskor nyolcesztendős volt, ami meglátása szerint javára vált a tanulmánynak.Egyfajta távolságtartással, ugyanakkor szakmai tudással a háta mögött vizsgálta az eseményeket, akiket megszólaltattak a tanulmánykötetben, az akkori események fül- és szemtanúi, jó értelemben vett elfogultsággal tekintenek vissza a rendszerváltásra. A teremben is ülnek olyanok, akik aktív részesei voltak a történéseknek – hangsúlyozta a megyei önkormányzat vezetője, hiánypótlónak nevezve a fiatal kutatók által szerkesztett kiadványt, mely a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet által 2010-ben indított kutatás eredményeként látott nyomdafestéket. Tóth-Bartos András történész a kézdivásárhelyi eseményeket foglalta össze, az időszakot megelőző és az azt követő korszakok történelmi, politikai környezetébe helyezve a tényeket. Elmondása szerint munkájában, az adatgyűjtésben, az akkori események résztvevőivel történt visszaemlékezések rögzítésében Miklós Katalin tanárnő és Bakk-Dávid Tímea újságíró volt segítségére. A történész vetített képes előadás során arról számolt be, hogy az 1989. december 22-ét megelőző napokban feszült hangulat uralkodott a városban, 22-én a gyárakból a főtérre kivonuló tömeg kirámolta az akkori pártszékházat és a két könyvesboltot, a diktátor könyveiből pedig máglyát raktak. Ugyanakkor megostromolták a volt milícia és Securitate székhelyét, a népharag áldozata lett egy rendőrtiszt, meggyújtották a bíróság földszintjén található telekkönyvi hivatalt. Kézdivásárhelyen a Vatra Românească nem talált reális támogatásra, Sepsiszentgyörgyön viszont igen.
Arról is beszélt, hogy tanulmányában a közigazgatás újjászervezésére fektetett hangsúlyt. Véleménye szerint a lincselést leszámítva csendesen zajlott a városban a hatalom átvétele, a Vigadóban megalakult egy ideiglenes vezetőség, itt működött az egyik központ. A másik a csavargyárban. Az új városvezetés már az első órákban hangsúlyt fektetett a közbiztonság megteremtésére, amelyben nagy szerepet vállalt a csavargyárban működő munkásőrség. Rövid időn belül megalakult a Nemzeti Megmentési Front helyi vezetősége Vincze Benjamin csavargyári almérnökkel az élen. A rendőrség kötelékébe csak olyanokat fogadtak be, akik nem kompromittálták magukat. Az intézményvezetők cseréje a céhes városban sem ment konfliktusmentesen – hangsúlyozta a történész –, többek között a kompetencia és a kontraszelekció kérdése is felmerült. Karácsony körül már a fideszes Németh Zsolt és Szabó Miklós, valamint David Campanale brit liberális demokrata politikus is a városba látogatott. A Vigadóban az első cenzúrázatlan előadás Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabja volt, a képzőművészek közül Sárosi Csaba grafikus állított ki elsőként Ceauşwitz címmel a letűnt korszakot megörökítő karikatúrákból. Országos viszonylatban elsők között alakult meg a Madisz, és a Székely Újság első, zöld fejléces száma december 23-án jelent meg. Az RMDSZ december 24-én a csavargyárban jött létre. Februárban Tőkés László püspök látogatott a városba és tartott ökumenikus istentiszteletet a Vigadó erkélyéről többezres tömeg előtt.
A könyvbemutatót követően az események akkori két aktív résztvevője, Jakabos Csaba, a csavargyár volt vezérigazgatója és Beke Ernő nyugdíjas tisztviselő elevenített fel egy-egy mozzanatot a rendszerváltás kézdivásárhelyi eseményeiről.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. május 11.

KISEBBSÉGBEN: Gondolatok a moldvai csángók nemzeti identitásáról
Kik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók?
Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”.
Elcsángált magyarok vagy csángósított románok?
A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába).
Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2]
Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3]
A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”.
A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5]
Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség.
A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7]
Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével).
Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8]
A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben.
Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9]
A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól.
Csángó identitás – csángók identitása
A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja.
Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta:
1. Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni.
2. A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól.
3. Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.
4. Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával.
5. Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére).
6. Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében.
7. Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit.
8. Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól.
9. Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11]
A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12]
A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13]
Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott.
Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek.
Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet a „prenacionális” (már részletezett) formában, másrészt megjelent a csángó nemzeti identitás is. Még arra is van példa – ha ez nem is tömegesen fordul elő –, hogy románul beszélő fiatalok megpróbálják „felfedezni” őseik szokásait, hagyományát, így valamilyen szinten (újra) vállalják csángó gyökereiket, egyfajta „másodlagos önazonosság-tudatként”. És természetesen arról a – számunkra, magyarországi magyarok számára – legkézenfekvőbbnek tűnő eshetőségről se feledkezzünk meg, hogy valaki elsősorban a magyar nemzethez tartozónak érzi és vallja magát, és e kereten belül értelmezi csángó mivoltát.[17]
A magyar szempont
A romániai magyar szervezetek és értelmiség, nemkülönben magyarországi civil szervezetek és a magyar állam – magyar szemszögből teljesen érthető módon – igyekezett és igyekszik tenni a csángómagyar kultúra védelmében, a nyelv megőrzéséért, a magyar identitás tudatosításáért, kialakításáért, megtartásáért. A rendszerváltást követő évek suta próbálkozásai után az utóbbi évtizedben professzionálisabb és eredményesebb kísérletek történtek ezen a téren. Például a Bákó megyei tanfelügyelőség beadta derekát: a már említett Frumószán a szülők – többéves sikertelen próbálkozás után – végül elfogadta kérvényeket, így 2003 szeptemberétől a frumószai iskolában egy – különböző életkorú gyermekekből álló, összevont – „osztály” heti három órában kezdhetett magyarul tanulni. Emellett tovább folytatódott a magyar nyelvoktatás korábbi, nem iskolarendszerű formája is: a tanár házában hét közben a magyar standard nyelvváltozat elsajátítására kaptak lehetőséget a nebulók szóban és írásban. De Nyisztor Ilona népdalénekes vezetésével a helyi csángó folklórt is új életre keltették. S harmadik lehetőségként – ahogyan a megelőző években – ezután is megmaradt a gyerekek Székelyföld iskoláiba irányuló migrációjának és ottani nyelvtanulásának lehetősége. Frumósza egyébként – minden vita és probléma ellenére – a bíztató kezdetek után továbbra is eredményes a csángó gyermekek oktatásában: tavaly már heti 18 órában 88 gyermek tanult magyarul az iskolában.[18]
Legutóbb a Teleki Alapítvány megbízásából Papp Z. Attila, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének igazgatója vezetésével folyt olyan tudományos kutatás, mely a szórványmagyar – benne a csángó – oktatás hatékonyságát vizsgálta. A kutatásból kiderül, hogy a Csángó Oktatási Program keretében a 2012/2013-as tanévben 26 helyszínen folyt magyar oktatás. Külön örvendetes, hogy ebből 18 esetben állami iskolában, fakultatív órák keretében, önálló tantárgyként tanulták a csángó gyerekek a magyar nyelvet. Iskolán kívül 1700–1800, az állami oktatási rendszer keretein belül pedig mintegy 1050 gyermek tanult magyarul.[19]
Csángó vagy (?) magyar (vagy…)?
A csángók jeles kutatója, Tánczos Vilmos a közelmúltban borús képet festett a csángó jövőről:
„A generációk nyelvtudása között (…) nagyok a különbségek, de (…) pozitív nyelvi attitűddel − legalábbis tömegméretekben − én sehol nem találkoztam, még azokban a falvakban sem, ahol még a fiatalok is beszélnek magyarul. A moldvai csángók nyelve mindenhol erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények (egyház, iskola, közigazgatás, média stb.), mind maguk a beszélők által. Ez egyformán általános jelenség minden faluban. A csángók nyelvhez való viszonyulását természetesen jelentősen befolyásolja a felülről jövő megbélyegzés is és a helyi magyar nyelv társadalmi értékének hiánya is. Továbbá köztudott az is, hogy a csángók az általuk beszélt helyi nyelvet nem tekintik a magyar irodalmi nyelvvel azonosnak, ami ugyancsak a nyelv szimbolikus értékének csökkenéséhez vezet.”[20]
A már idézett frumószai katolikusok csángó „identitásának” bonyolultsága, egyben bizonytalansága jól tükrözi a csángók elmúlt száz évének hasonló dilemmáit. Magyar? Román? Csángó? Köztesség? Kevertség? Mintha maguk sem tudnák, és fenntartják az identitás felülírásának bármikor alkalmazható lehetőségét.[21] Hiábavalóak tehát a magyar anyanyelv és a hagyományok? Sok esetben – legalábbis az identitás megvallásakor – úgy tűnik, igen: a román nyelven folyó mise, a román államhoz való ösztönös lojalitás következtében valamint a modern nemzettudat hiánya folytán önként vallja magát románnak még az is, aki egyébként tiltakozik az ellen, hogy ő oláh lenne…
„A moldvai csángók között különböző – de nem egyforma intenzitással érvényesülő – nemzeti ideológiák harca zajlik. Ezek egy része a román, más része a magyar nemzetbe igyekszik a csángó etnikai közösséget beépíteni, de vannak olyan „nemzet utáni” (posztnemzeti) ideológiák is, amelyek az önálló csángó etnikai identitás megerősítését szorgalmazzák. A fenti fogalmi bizonytalanságok és esetlegességek miatt a hivatalos népszámlálási eredmények nem alkalmasak arra, hogy akár az anyanyelv, akár az etnikai identitás vonatkozásában jogalapot vagy tényalapot jelentsenek a moldvai csángókra vonatkozó cselekvési programok kidolgozásához és vélekedések megfogalmazásához egyetlen olyan területen sem, amely a népcsoport etnokulturális sajátosságaival kapcsolatos” – állapítja meg a sokat idézett Tánczos Vilmos egy tanulmányában.[22]
Magyar szívvel és magyar szemmel vizsgálva a csángó-ügyet mindehhez hozzátehetjük: nem lehet kérdés, hogy támogatni kell anyanyelvi oktatásukat éppúgy, mint hagyományaik, kultúrájuk megőrzését. És talán lehetünk annyira önzők, hogy – ha tehetjük – segítsük elő, hogy a csángómagyar identitás megerősödjön, illetve tudatosodjon mindazokban, akik – mert ezt mi magyar szemmel és magyar szívvel tudjuk – mind nyelvileg, mind kultúrájukat és tradícióik jelentős részét tekintve a magyar nemzethez tartoznak.
Haág Zalán a Pécsi Tudományegyetem Politikatudományi Doktori Iskolájának hallgatója.
[1] Für Lajos: Milyen nyelven beszélnek a székelyek? Tiszatáj, 1972. 8. sz., 57-66.
[2] Halász Péter: A moldvai csángó magyarok. Tudósítás a külső magyarokról, Rubicon, 1990/6, https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_moldvai_csango_magyarok_tudositas_a_kulso_magyarokrol/ (letöltés ideje: 2015. 04. 10.)
[3] Uo.
[4] Uo.
[5] Diószegi László: A moldvai csángók története és jelene 3., www.csango.hu/download/dioszegi-tanulmany.doc (letöltés ideje: 2015. 04. 06.)
[6] Diószegi 1.
[7] Diószegi 3.
[8] Pusztay János: A madárnyelvű nép: a csángók, Magyar Szemle XXI. évf. 11-12. sz., 2012. december, https://www.magyarszemle.hu/volume/2012_6 (letöltés ideje: 2015. 04. 20.)
[9] Bakk-Dávid Tímea: Intenzív nyelvcsere. 43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban (interjú Tánczos Vilmossal), Transindex, 2011. március 15., https://itthon.transindex.ro/?cikk=13851 (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)
[10] Forrás: Wikipédia, https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1k%C3%B3_megye (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)
[11] ET 1521/2001-es ajánlás
https://assembly.coe.int/Main.asp?link=/Documents/AdoptedText/ta01/EREC1521.htm (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)
[12] Tánczos Vilmos: „Hát mondja meg kend, hogy én mi vagyok!” A csángó nyelvi identitás tényezői: helyzetjelentés a 2011. évi népszámlálás kapcsán, 83-84.
https://www.prominoritate.hu/folyoiratok/2012/ProMino12-3-06-Tanczos.pdf (letöltés ideje: 2015. 04. 17.)
[13] Tánczos 83-90.
[14] Simon Boglárka: Hogyan „boldogulnak” a csángók? Az identitás kinyilvánításának versus elrejtésének stratégiái egy moldvai közösségben. Erdélyi Társadalom, 3. évf. 1. sz., 2005, 12-13. https://erdelyitarsadalom.adatbank.ro/pdfdok/et5_2k5_1_tanulmany_1_1.pdf (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)
[15] Simon 25.
[16] Pusztay.
[17] Tánczos 92-99.
[18] Simon 21. és Merre tovább, csángó oktatási program?, ErdélyMa.hu, 2014. augusztus 29., https://erdely.ma/oktatas.php?id=171373&cim=merre_tovabb_csango_oktatasi_program (letöltés ideje: 2015. 04. 20.)
[19] Ezek a csángó oktatási program buktatói, MagyarSzóOnline, 2014. január 22., https://www.maszol.ro/index.php/hatter/23833-ezek-a-csango-oktatasi-program-buktatoi (letöltés ideje: 2015. 04. 20.)
[20] Bakk-Dávid Tímea: Intenzív nyelvcsere. 43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban (interjú Tánczos Vilmossal), Transindex, 2011. március 15., https://itthon.transindex.ro/?cikk=13851 (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)
[21] Simon 14.
[22] Tánczos 110-111.
maszol.ro

2016. február 11.

KIK IS “AZ ERDÉLYI MAGYARSÁG LEGNAGYOBB ELLENSÉGEI”?
Kirekesztő és megbélyegző szövegek közlésével a sajtó felelőssége hatalmas abban, hogy egyszerű, derék emberek a nekik nem tetsző személyek megnyúzásáról diskurálnak kedélyesen.
Vannak emberek, akik nem bírják elviselni, ha valaki szembesíti őket kellemetlen igazságokkal vagy eltérő nézőpontokkal, horribile dictu a vélemények sokféleségével. Vannak emberek, akik a lehetőségét sem akarják annak, hogy fanatizmusuk falait más nézőpontok, racionális érvek, izgalmas párbeszédek esetleg megingathassák. Vannak emberek, akik azt akarják, a következő generáció is úgy nőjön föl, hogy a változó világ globális kihívásaira válaszképtelenné válva csak a köldöknéző, befele forduló közösségi önimádat maradjon számára egyetlen opcióként. Vannak emberek, akik megfojtanák, megerőszakolnák, felakasztanák a bűnbakoknak kikiáltott “árulókat”, azokat, akik nem zászlólobogtatással, uszítással, fröcsögő gyűlölettel, hanem a józan belátás, a párbeszéd, az empátia szelíd eszközeivel – vagy akár az “érted haragszom, nem ellened” szellemében született, provokatív, felrázó kritikai szövegekkel – dolgoznak azon, hogy ne süllyedjünk még mélyebbre ebbe a kollektív rémálomba, ahonnan már, lehet, nem lesz felébredés.
Parászka Boróka ellen (újabb) rágalomhadjárat indult, fenyegetik, el akarják lehetetleníteni a munkáját, és még petíciót is indítottak ellene, hogy kiszorítsák a közéletből. (Nem fogom most belinkelni ezeket a szennyoldalakat, aki borzadni akar, random görgessen le a Facebook-timeline-ján, biztosan talál megosztást, lájkokkal és gyűlölködő kommentekkel.)
Akár nevethetnénk is mindezen, keserűen, a tömeget lenéző, magát felsőbbrendűnek tekintő elit perspektívájából, mint ahogy néhányan teszik: ó, hát nem kell az ilyen szélsőjobbos nethuszárokkal foglalkozni, ők már csak ilyen kis bunkók, ni, még csak írni sem tudnak helyesen. Márpedig két nagyon fontos okunk van rá, hogy tegyünk is valamit.
A Marosvásárhelyi Rádió, Erdélyi Riport és Erdély TV munkatársát az utóbbi időszakban először egy szélsőjobb zugportálon nevezték magyarellenesnek, a posztot aztán többen továbbosztották, kész tényként fogadva el az abban szereplő, minősíthetetlen, gyalázkodó szöveget. A kritikai szemléletre és értő olvasásra képtelen, szánalomra méltó tömegből sokan voltak, akik még tovább mentek a megosztásnál, és gyűlölködő kommentekkel, erőszakra, gyilkosságra való buzdítással még egyet rúgtak a virtuális lincselés áldozatába, sőt egyesek odáig süllyedtek, hogy személyes üzenetben, kvázi szexuális erőszakra utaló szövegekkel zaklatták Parászka Borókát.
Az online erőszaknak ez a fajtája és más válfajai sajnos nem ismeretlen máshol sem, trollok voltak, vannak és lesznek. A támadás áldozata azonban sok esetben egyedül marad. Függetlenül az online erőszak jellegétől, a gyerekek és tinédzserek különösen sérülékenyek az ilyen fajta bántalmazásra: egyrészt nemcsak az elkövető, de az áldozatok vagy azok, akiktől segítséget kérnek kétségbeesésükben, sem ismerik fel gyakran, hogy ez bántalmazás. Egy-egy ilyen ügynek sok esetben az áldozat öngyilkossága vet tragikus véget. Amely elkerülhető lenne, ha a környezet komolyan veszi a jeleket, az explicit segítségkérést, és próbál tenni azért, hogy a bántalmazás lassan mindent megmérgező kultúrája visszaszoruljon, és az emberek rádöbbenjenek arra, hogy elkövetők és áldozatok egyaránt bármikor lehetnek, annak minden borzasztó velejárójával.
Nem véletlenül hoztam fel az iskolai bullying témáját, mert nagyon is köze van hozzá az erőszakos, a gyűlöletbeszéd kategóriájába tartozó kommentvilágnak, amely egyes erdélyi Facebook-csoportokban, online megjelent cikkek alatt vagy személyes, privát profilokon burjánzik. Egymásból következő folyamatokról van szó, arról a szellemiségről, amit átörökítünk generációról generációra.
Az autoriter, teljesen fanatizálódott, elvakult személyiségtípus szelleme járja át Erdélyt is, szétrombolva és saját képére formálva hagyományt, közösségi szolidaritást, közös értékeket. Rafináltan a “nemzetféltés” álarcával olyan szintekig rombol, hogy már talán nálunk sincs messze az az idő, amikor családtagokat, barátokat fordíthat egymás ellen.
“Az erdélyi magyarság legnagyobb ellenségei” nem azok, akik ezt a folyamatot felismerve megpróbálnak tenni ellene. Nem is azok, akiket elkap a gépszíj, és résztvesznek a gyűlöletkampányban: ők csupán bábok. Hanem, talán, a névtelen, profi vagy kevésbé profi manipulátorok, akik a barát-ellenség, hazafi-nemzetáruló dichotómiákkal látszólag logikusan, de valójában félrevezető módon abba a mederbe terelik ezeket a diskurzusokat, hogy ezek a címkék jól látható bélyegként onnantól megjelöljék a résztvevőket. És ha az előbbi mondat feltételes módját komolyan vesszük, bele is estünk az ellenségkép-generálás csapdájába. Milyen jó és megnyugtató lenne elhinni, hogy léteznek “az erdélyi magyarság legnagyobb ellenségei”, akikre bármit rá lehet fogni. De felnőttünk, és már nem hiszünk az egyszerű világmagyarázatokban, ugye?
Tehát két fontos okunk van, hogy kiálljunk Parászka Boróka mellett, legyünk bár kollégái, hallgatói, olvasói, volt vagy leendő interjúalanyai, vitapartnerei, vagy mindeddig bystanderként félreálló, egyszerű megfigyelők. Függetlenül attól, hogy milyen nézeteket vallunk, elemi érdekünk a szólásszabadság fenntartása: márpedig újságírók megfélemlítése nem igazán tesz jót a szólásszabadságnak. És bármikor akár mi is abba a helyzetbe kerülhetünk, hogy hangunkat az online térben szervezett módon megpróbálják elhallgattatni, akár úgy, hogy túlkiabálják (hányan szembesültünk azzal újságíróként, hogy a cikkünk alatti kommentek nagy része sértő, támadó, lekicsinylő, miközben egy “hallgatag többség” százai, ezrei lájkolták a tartalmat?), vagy ami Borókával történt, hogy lejárató, erőszakra buzdító kampány indul ellene. Demonstrálnunk kell tehát, hogy kollégánk, ismerősünk, barátunk vagy a számunkra ismeretlen áldozat nincs egyedül. (Itt ez a csoport kezdetnek: a Mondj nemet az internetes erőszakra közösségben az online agresszióval kapcsolatos témák kerülnek terítékre, stay tuned.)
Bakk-Dávid Tímea. Transindex.ro

2016. június 1.

Ítéletidő sepert végig Kézdiszéken
Hétfő délután jégeső pusztított Felső- Háromszéken, a legnagyobb károkat Nyujtódon, Kézdimartonoson, Bereckben és Ozsdolán jegyezték. A medréből kikelt Kurta-pataka elmosta a Kézdimartonos és Ozsdola közötti hidat (felvételünk), így megszűnt a járműforgalom a két település között. Értesüléseink szerint a vihar a legnagyobb kárt a termőföldeken Nyujtódon okozta.
Tegnapi terepszemlénket Kézdioroszfaluban kezdtük, ahol, habár a Kászon-pataka látványosan megduzzadt, a múlt évben elvégzett patakszabályozásnak köszönhetően nem lépett ki medréből. Nyujtódon a jégeső 16 óra után pusztított, és Boros Vilmos római katolikus plébános beszámolója szerint az ítéletidő másfél óráig tartott. A jégeső jelentős kárt okozott a háztáji kertekben, a gyümölcsösökben, de a falu határát sem kímélte. A nagy mennyiségű esővíz a Temető utcából érkezett, és a sánc hamar megtelt, ezért a volt szövetkezeti kocsmáig a házak pincéit elárasztotta az iszapos víz, amely több portán a házakba is behatolt.
A lakosság a polgármesteri hivatal segítségét kérte. A városháza munkatársain kívül a katonai tűzoltók is segítettek, késő éjszakáig szivattyúzták a vizet a pincékből. A plébános szerint a sáncokat nem takarították ki, a mezőn pedig a levezető árkokat és csatornákat legtöbb helyen felszántották, ennek is köszönhető, hogy a felhőszakadás nagy károkat okozott. A 101. szám alatt lakó nyolcvanéves Bács János elmondása szerint amióta az eszét tudja, hasonló vihar nem sújtotta Nyujtódot. A 100. szám alatti portán a ház melletti járda eltűnt és a pince beomlott, a ház betonalapja beszakadt, a fölötte lévő szobában jelenleg életveszélyes tartózkodni.
A házban, ahol a Kocsis házaspár, Béla és Zita lakik három apró gyermekkel, tegnap délelőtt majdnem térdig ért a víz, a három apróságot a szülők az asztalra menekítették. A három szobából egy maradt lakható állapotban. Lőrincz József falufelelős gyűjtést kezdeményezett a károsultak megsegítésére. Az Ozsdolán lakó Bakk-Dávid Tímea újságíró Facebook-bejegyzése szerint a lezúduló víz folyóvá változtatta a községközpont utcáit és udvarait.
Bereckben és Kézdimartonoson 17 és 18 óra között pusztított a jégeső. Dimény Zoltán polgármester beszámolója szerint a felhőszakadás nyomán a határ víz alatt volt.
A legnagyobb kár a Kurta-hídjánál történt, ahol a víz szabályosan elsodorta a hidat. Az elöljáró szerint legalább harminc udvart és veteményest öntött el a víz Bereckben, de Kézdimartonoson az utcákat is megrongálta, mintegy három-négy kilométeres szakaszt kell kijavítani. Fél óra alatt akkora vízmennyiség érkezett, amit az itt élők eddig még soha nem tapasztaltak – mondotta az elöljáró. Ami a Kurta-hídját illeti, első lépésként egy tervezőt visznek a helyszínre, aki egy új hidat tervez, amit Ozsdolával közösen vagy a saját költségvetésükből építenek fel.
A két település között egyelőre lebénult a közlekedés, ideiglenes megoldásként valahol az egykori híd környékén átjárót alakítanak ki, de az is időbe telik, mivel magánterületekről van szó, ezért a tulajdonosok jóváhagyása is szükséges. Dimény Zoltán szerint egy új híd több százezer lejbe kerül, de pontos összeget nem tudott mondani. A nyujtódi Lukács László önkormányzati képviselő arra kéri a károsultakat, hogy írásban jelentsék a kárt a kézdivásárhelyi polgármesteri hivatalnál, hogy a kormányhivatal által kinevezett különbizottság felmérhesse a kárt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 3.

SZÉKELY ÁLOM?
A BEKE-ÜGY, “BUKARESTI HIPSZTER”-SZEMSZÖGBŐL
A Visul secuiesc ( Székely álom) dokumentumfilm készítői kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására. Miért baj ez nekünk?
Három fiatal bukaresti filmes a Beke-ügy kapcsán forgatott rövid dokumentumfilmet Kézdivásárhelyen. A Visul secuiesc (Székely álom) című filmet nemrég mutatták be a fővárosban, tegnap óta pedig ingyenesen megnézhető a Youtube-on. A filmet Alex Iacob és Robert Casmirovicirendezte, a riporter Adrian Drăghia. Megszólal benne Beke Ernő, a közel fél éve őrizetbe vett kézdivásárhelyi HVIM-elnök, Beke István Attila édesapja,Szőcs Csongor, a december végén őrizetbe vett erdélyi HVIM-elnök Szőcs Zoltán testvére, a szervezet jelenlegi vezetője, illetve a kézdivásárhelyi román közösség néhány prominens képviselője is.
A kézdivásárhelyi “terroristaügy” megosztotta az ország közvéleményét. Bár most már nem terrorizmus, hanem “közösség elleni merényletkísérlet” és arra való felbujtás a hivatalos vád, de attól még “terroristaügyként” kering a köztudatban. Haraggal és félelemmel vegyes felháborodással vagy poénkodó vicceskedéssel szokás szóba hozni. Bár a Visul secuiesc készítői deklaráltan inkább egy szubtilisen humoros, könnyed filmet akartak készíteni, amibe belefér egy Jackass-stílusú vécécsésze-robbantás vagy az állítólagos “pizza-kódnévvel” való humoros eljátszadozás is, az eredmény infotainmentnek talán elég, de “objektív relativizmusuk” valójában egy eléggé felszínes megközelítést eredményezett. Jelen pillanatban a közvélemény leghangosabb része két pártra szakadt. Egyrészt a magyarellenes indulatokat felkorbácsolni alkalmas tudósítások, beszélgetések, kommentárok és hivatalos nyilatkozatok hatására sokan meg vannak győződve arról, hogy “a magyarok” (azaz a Hatvannégy Vármegyei Ifjúsági Mozgalom vezetői, de végül is kit érdekel az efféle részletkérdés, nemde? Ismerős valakinek a “minden arab potenciális terrorista” szintagma? Helyettesítsük be az arabot magyarra, és feltárul a félelemből, aránytévesztésből, általánosításból és gyűlöletből születő sovinizmus szerkezete) valóban terrortámadást terveztek a december elsejét ünneplő románok ellen. Gázvezeték felrobbantásáról, bombakészítésről, orosz titkosszolgálati támogatásról beszélgettek a vádirat szerint – az egyszeri román ajkú médiafogyasztó szemszögéből ez biztos igaz, mert “a tévében is bemondták”. (De miért is lennének immunisabbak a romániai médiafogyasztók a csúsztatásokra, összemosásokra, a hatalom ellenségkonstruáló diskurzusaira, mint a határokon túli, többi közép- és kelet-európai sorstárs? Tudatos médiafogyasztást elvárni másoktól, de kevéssé gyakorolni a bort iszik, vizet prédikál minősített esete. Persze ez nem változtat az általánosan eléggé tragikusnak mondható helyzeten.) Másfelől az őrizetben lévők szabadon engedéséért tüntető (vagy nem tüntető, de velük szimpatizáló) emberek pedig bizonyosak abban, hogy a DIICOT és a SRI mesterkedései állnak a háttérben, és a vád nevetséges és hamis.
Nyilvánvaló, hogy a két kiélezetten megfogalmazott álláspont között még nagyon sok árnyalat létezik, és a készítők valójában arra lehettek kíváncsiak, a felszínen manifesztálódó, “bűnös-ártatlan”, kétosztatú, egymást kizáró igazságverziók hátterében milyen tapasztalatok, narratívák bújhatnak meg. Ugyanakkor a jogállamiság hiányának egyik tünetét – miszerint az emberek általában nem bíznak az igazságszolgáltatás intézményeinek működésében, folyamatban lévő ügyek gyanúsítottjait és vádlottjait szokás vádemelés vagy a bírósági tárgyalások megkezdése előtt kikiáltani bűnösnek vagy ártatlannak, bevett módszer tüntetésekkel, aláírásgyűjtéssel, felvonulásokkal próbálni nyomást gyakorolni az igazságszolgáltatás intézményeire stb. - meg sem próbálják elhelyezni ebben a puzzle-ben. Pedig a romániai jogállami deficit, az intézmények és szervek önkényes, átláthatatlan, megfélemlítő jellegű eljárásai, hivatali packázások, illegális lehallgatási-megfigyelési gyakorlatok, a belső ellenségképzés mint állandó hatalomtechnikai módszer alkalmazása, az erről megalkotott, kollektív tudássá váló állampolgári tapasztalat egyenes következménye, hogy ellenmagatartás-formákat szül, és ha a “lázadók” közül valakit “kiemelnek”, valójában kész a recept egy közösségi önvédelmi mechanizmus beindítására (amit aztán újabb ürügyként lehet használni a további retorziókhoz). Ebben a kontextusban a “bűnös”-”ártatlan” ellentétpárnak már valójában nem lesz értelme, átveszi a helyét a “bűnbak”-”mártír”, és hogy valójában mi történt, mi az “igazság”, nem bizonyítékok és korrekt igazságszolgáltatási eljárás révén tárul fel, hanem hitkérdéssé válik, totalizálja és dogmatizálja a szembenállók narratíváit. Az igazság elrejtőzik, de már senki nem is keresi, mert a “harc” válik fontosabbá.
A filmben pontosan az lehetett volna izgalmas, ha valamennyire sikerült volna egy friss, elfogulatlan, kíváncsi, de nem ítélkező “külső tekinteten” keresztül felvillantani néhány aspektusát a kézdivásárhelyi ügynek. Még úgy is, hogy a “bukaresti hipszterek” eleve szintén jónéhány előítélettel érkeztek “a legkeletibb magyar városba”. “A fiatal alkotók – saját bevallásuk szerint – nem tudják hova tenni az ügyet, de azt érzik, hogy valami nincs rendben a történtekkel” - idézi a fiatal filmeseket a Román Televízió magyar adása. A történet először “elijesztette”, majd “elgondolkodtatta” őket, és a filmmel nem az ügy hátterét akarták felderíteni, hanem azt, hogy látják a kézdivásárhelyiek ezt a kérdést.
Alex Iacob a Hotnews előzetese szerint úgy véli, “a téma továbbra is eléggé érzékeny, ezért egy kicsit szórakoztató formában akartuk árnyalni – anélkül, hogy a megszólaltatottak véleményét kigúnyolnánk – magát a szituációt, az incidenst. Ez volt a film előzetes célja, mivel alapjában véve a nemzetiségi és etnikai hovatartozáson túlmenően mindannyian emberek vagyunk, és a szélsőségesség nem egy ország vagy nép sajátossága, hanem inkább szerintem egy elhibázott fejlődési szakasz, amelyet egyesek szükségesnek ítélhetnek.”
Kicsit konfúz marad azonban, voltaképpen kiket kategorizálnak szélsőségesnek a filmesek, illetve hogy mennyire tisztázódott számukra,hol is vannak éppen, mi ez a Székelyföld, kik azok “a székelyek”, mit akarnak, és a HVIM a maga frissen gyarapított, az “incidensnek” köszönhető publicitásával kb. hol helyezkedik el a székelyföldi politikai és civil szervezetek táplálkozási láncában. A filmbe betett vágóképeken meg a tüntetésekről készült felvételeken is háttérdíszletként ott lobognak a székely zászlók. Számunkra, akik ott élünk, természetessé vált a jelenlétük, szinte már észre sem vesszük, de egy Kézdin (és valószínűleg Székelyföldön) életében először megforduló embernek bizonyára föltűnik. Ráadásul feltehetően olyan kontextusban hallott először a székely zászlóról és az “úgynevezett Székelyföldről” (“asa-zisul Tinutul Secuiesc”), amely eleve a székelyföldi szeparatizmus tüneteként értelmezte a zászló használatához való ragaszkodást, nyílt lázadásként a közigazgatási-jogi szabályozásokra hivatkozó, a romániai bíróságokon a szimbólumhasználat jogáért harcoló székelyföldi polgármesterek reakcióit, illetve olyan, országosan is mediatizált tömegrendezvényekhez kapcsolta a “székely” nevet és brandet zászlóstól-mindenestől, mint a marosvásárhelyi Székely Szabadság Napja vagy a Székelyek Nagy Menetelése az autonómiáért. A készítők kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására, mondhatnánk, de ahhoz már eleve feltételeznünk kellene, hogy rendelkeznek valamiféle percepcióval erről a térségről és lakóiról.
Valószínűleg túl bonyolult lett volna kihordani ilyen rövid idő alatt egyfajta értelmezési keretet, ezért inkább nem mennek bele a székely identitás témájába. Ezzel az a baj, hogy mind a zászlók jelenléte, mind pedig a megszólalók székelységre, székelyekre vonatkozó elejtett szavai teljesen reflektálatlanul maradnak. Így pedig könnyebben működik az asszociációs lánc a szimbólumhasználatért, nyelvi jogokért, kulturális értékek megőrzéséért, autonómiáért folyó (legitim és erőszakmentes) küzdelemtől a szeparatizmus, revizionizmus, irredentizmus veszélyes címkéiig. A film alapján úgy tűnhet, a székelyek azok, akik paramilitáris pszeudo-sportklubokban edzett, marcona arcú férfiakként időnként – viccből, lehet, de minden viccnek fele igaz! - arról diskurálgatnak egymás közt, hogy robbantani kéne, valamit, valamikor, egyszercsak, mert másképp nem lesz se autonómia, se “székely kultúra”, harcolni kell, vesszentrianon, szüljétekteleakárpátmedencétmerthanemmásokszüliktele stb. (Igen, vannak ilyen székelyek is, sőt egyesek közülük hajlamosak árulónak tekinteni a többieket, akik nem ezt a diskurzust tolják. De más székelyek másról álmodnak.)
Kézdivásárhelyen a románok aránya 7%, közösségi életüket egyetlen kulturális egyesület és az ortodox egyház szervezi. Szórvány ez a javából, a román gyerekek a magyar tannyelvű iskolák román tagozatain tanulnak, és a blokkudvarokon magyar a közös nyelv a többi gyerekkel. Sokan anyanyelvi szinten beszélnek magyarul, ízes felső-háromszéki akcentussal persze, és a városban maradt fiatalok körében nagyon gyakori a vegyes házasság. A nagyvárosok és külföld elszívó hatása persze valószínűleg ugyanúgy érvényesül, mint a magyar anyanyelvűek esetében. (A “valószínűleg” szócska saját információ- és kontaktushiányból fakadó bizonytalanságom indexe: kevés kézdivásárhelyi, román kötődésű fiatalt ismerek, ami a maga során alátámasztja a párhuzamos kulturális életvilágok diagnózisát.) A bukaresti készítők részben a nyelvi akadályok miatt mozdultak rá arra, hogy érdekes lenne e speciális helyzetben lévő kisebbségi közösségben keringő véleményeket is meghallgatni a Beke-ügyről. A visszafogott, a robbantás tervének vádjával kapcsolatban kételyeket is megfogalmazó interjúalanyok – a nyugalmazott pedagógus és a vállalkozó, aki klubtulajdonosként és a helyi román kulturális és nemzeti ünnepi események szervezőjeként ismert személyiség a városban – feltehetően azok, akiknek napi kapcsolata van magyarokkal is, munkájuk, családjuk révén.
Ezzel szemben a pópa sérelmi diskurzusa egy nyelvi-etnikai gettóba zárt személy attitűdjéről árulkodik: egy elkülönült, védekezésre, önvédelemre és akár “mártíromságra” kész közösség önképét vázolja, akik “árvák”, mostohagyermekek, nem törődik velük a kormány, pedig a feltételezett terrorcselekmény-szándékból akár “polgárháború” is lehetett volna. (Ezek a kijelentések számomra eléggé riasztóak, a Har-Cov jelentések szellemét idézik – erről és általánosságban a párhuzamos román és magyar Székelyföld-reprezentációkról lásd Zahorán Csaba: Románia magyar szíve – A Székelyföld képei a román és a magyar közbeszédben 1989 után.)
Az ambivalens és állandóan mozgásban lévő, megforduló és visszaforduló kisebbség-többségi helyzetet nem tudom, mennyire érzékelték a készítők, de eléggé aggasztó, hogy “magyar részről” nem szólal meg a filmben a családi kapcsolataik és a HVIM-hez való kötődésük révén egyaránt mélyen érintett Szőcs Csongoron és Beke Ernőn kívül senki. Akaratlanul is az a benyomása támadhat mondjuk egy bukaresti román nézőnek, hogy hát akkor ezek a székelyek. Ilyenek. Ezt gondolják. Ja, van még pár vágókép, amint az egyik szimpátiatüntetésen a román riporternővel szóváltásba kerülő embereket mutatja. Nagyon árnyalja a big picture-t. Az “Azért kerültek célkeresztbe, mert székelyek” érv részigazsága mintha kollektív narratívaképző igazsággá transzformálódna.
Az elején még ártatlan bakinak tűnt, kezdő filmes malőrnek, hogy számunkra - “mélyebben érintett befogadók” magunk is – nem igazán megfejthető, hogy miért döntöttek a “székely álom” cím mellett a készítők. Mit értenek “székely álmon” – egy kollektív, utópikus-heroikus missziót, a vádlottak kiszabadításáért folyó küzdelem folytatását, vagy valami általánosabb, közösségi jövőképre vonatkozó elképzelést? Mi a székelyek álma? Pontosabban, mi a székelyek álma a bukaresti független filmesek interpretációja alapján?
Megkérdeztem tőlük. A készítők eléggé egyértelműnek látják a választ: a székely álom “Nagy-Magyarország visszaállítása”, amelyért a HVIM vezetői képesek voltak “elég sokat” kockáztatni (lásd a szövegdobozt).
Az olyan domináns hatalmi diskurzusok, mint amilyeneket az eddig napvilágot látott ügyészségi dokumentumok görgetnek tovább, beleértve a vádiratot is, rányomta tehát a maga interpretációs billogját a Visul secuiescre is.
A fiatal filmesek nem szándékoznak foglalkozni tovább a témával, gondolatban valószínűleg kipipálták a román-magyar viszonyt, a székelyeket revizionizmusostól, Kézdivásárhelyt udvarterestől. Legalább elindult egy másfajta tematizációja az ügynek, a magyarokat, székelyeket és székelyföldi románokat is megszólaltatják, legalább nyitva hagytak értelmezési irányokat a rivális “igazságok” egymás mellé helyezésével – hozhatnánk föl. De mibe került volna azt a címet adni, hogy “Un vis secuiesc”, elkerülve a székelyekhez és a Székelyföldhöz kapcsolódó negatív reprezentációk fenntartásának bár a látszatát?
Bakk-Dávid Tímea
Transindex.ro

2016. október 1.

Autonómia, szeparatizmus, vagy amit akartok
Vitathatatlanul hiánypótló a Rise Project oknyomozó portál munkássága Romániában – de az Autonómia és petárdák című, a HVIM-ről szóló dokumentumfilmjük csalódást okoz.
„Egy fantomszervezet, amely több száz székely fiatalt vonzott köreibe Erdélyben. Az utóbbi években vezetői tüntetéseket térítettek el, összetűzésbe kerültek a csendőrséggel, házi készítésű bombát akartak robbantani egy katonai parádé kellős közepében, s levegőbe akartak röpíteni egy gázvezetéket, mely összeköti Erdélyt az ország többi részével. HVIM néven ismertek, azaz Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomként” – így kezdődik a felvezetője annak a dokumentumfilmnek, amely sajnálatos módon nemcsak a tényeket és a még le nem zárult bírósági tárgyaláson vizsgált vádakat, hanem a revizionizmust, szeparatizmust és az autonómiatörekvéseket is összemossa.
Azt ígéri, leleplezi a mozgalom hátterében álló érdekeket, „a Budapest-Moszkva tengelyt”, de közben, még ha akaratlanul is, a magyarokkal és főleg a székelyekkel kapcsolatos sztereotípiákra erősít rá.
Más kérdés, hogy ebben mennyire ludas az a kommunikációs gyakorlat, amelyet a székely autonómiatörekvéseket zászlajára tűző szervezetek alkalmaznak a román közvélemény és média felé. Ha ők sem magyarázzák el – ha kell, újra meg újra – koherens módon, hogy mi az autonómiatörekvések lényege, és ők maguk sem választják le ezekről az Erdély és/vagy Székelyföld elcsatolását és Nagy-Magyarországot vizionáló szeparatista diskurzusokat, hanem párhuzamosan tolják a kettőt, akkor álságos azon csodálkozni, miért „nem értik a románok”, voltaképpen mi is a céljuk. A román néző a filmből annyit tud meg, hogy a HVIM célja Nagy-Magyarország visszaállítása, de addig is a legreálisabb célt, a székelyföldi területi autonómiát támogatják – de hogy ez utóbbi miről is szól, az nem derül ki, csak annyit közölnek, hogy az „autonómiaterveket” titkos, zárt táborokban vitatják meg a HVIM-esek, ahol többek között katonai kiképzés folyik.
Autonomisták, szeparatisták, vagy valami ilyesmi: a HVIM-től az SZNT-n keresztül a református egyházig Az Autonómia és petárdák című dokumentumfilmjében a Rise Project többek között próbálja összefoglalni a szélsőjobboldali szervezet közvetett magyar állami finanszírozásáról korábban már az Átlátszó Erdély által kikért és közölt adatokat, és melléje teszi, hogy az autonómiamozgalmat felvállaló Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is kap magyar állami támogatást elsősorban a tömegrendezvényeik logisztikai költségeire. A március 10-i Székely Szabadság Napjáról közölnek képsorokat, a békésnek indult rendezvény kapcsán a HVIM tagjait teszik felelőssé mind az „Autonómiát!” skandálásért, mind pedig a csendőrökkel való összetűzésért (mintha a két showelemet egy lapon lehetne emlegetni). Szőcs Zoltánt láthatjuk egy pár másodperces részleten, amint magából kikelve üvölti valakinek (feltehetően egy csendőrnek), hogy „Megöllek”. A nyomaték kedvéért ez a jelenet kétszer is megismétlődik a filmben.
A Rise Project dokumentumfilmje nagyjából próbálja összefoglalni mindazt, ami a magyar radikális szervezetekről az utóbbi időszakban a magyar oknyomozó portálokon megjelent. Emellett a Beke István és Szőcs Zoltán elleni vádiratból idéznek bőségesen. A terrorizmussal vádolt két kézdivásárhelyi HVIM-es vezetőről gyakorlatilag ugyanazt elmondják, mint a DIICOT, kvázi tényként kezelik, hogy bombamerényletet terveztek. Ugyanakkor a Beke és később Szőcs letartóztatásának megszüntetését követelő, spontán kézdivásárhelyi tüntetésekről azt sugallják, megszervezésüket a Jobbik pénzelte.
A filmben megjelenik a Bethlen Gábor Alap, amely autonomista szervezeteket is támogat Erdélyben, Semjén Zsolt, aki Kézdivásárhelyen egy ünnepség keretében hatalmas székely zászlót vont föl „Beke István és Szőcs Zoltán jelenlétében”, illetve a református egyház és Kató Béla, mint az autonómiaprojekt támogatói és a HVIM kvázi partnerei. Tény, hogy a Jobbik és a HVIM Marosvásárhelyen a református egyház adminisztrálása alá tartozó vár épületében szervezett találkozót Beke és Szőcs letartóztatása után, mindazonáltal a filmben szereplő szervezeteket és személyeket túlságosan leegyszerűsítő módon hozzák kapcsolatba egymással.
A Rise szerint a HVIM „legaktívabb sejtje” a kézdivásárhelyi, ahonnan Beke István, Szőcs Zoltán és testvére, a HVIM jelenlegi erdélyi elnöke, Szőcs Csongor irányítja a „fantomszervezet” aktivitását. A szervezet második embere a nagyváradi Lokodi Ferenc Attila, aki sokáig elnöke is volt a HVIM-nek. A szervezet tagjai közt kisvállalkozók és állami alkalmazottak egyaránt vannak, mint ahogy a helyi politikai szerepvállalás sem idegen tőlük.
Az orosz kapcsolat
A Rise Project riporterei azért nevezik fantomszervezetnek a HVIM-et, mert azt hivatalosan Romániában soha nem jegyezték be. Felelevenítik, hogy az alapítók Magyarországon élnek, és nemkívánatos személyekként ki vannak tiltva Románia, Szerbia és Szlovákia területéről – Toroczkai Lászlóról és Zagyva György Gyuláról van szó, akik a maguk során időközben a Jobbik soraiba integrálódtak, előbbi Ásotthalom polgármestere a szélsőjobboldali párt színeiben, utóbbi pedig képviselő volt négy évig az Országgyűlésben. A Jobbik és a HVIM között szoros kapcsolat van – erősíti meg ezt Szőcs Csongor is, a HVIM erdélyi elnöke a filmben, aki azt sem tagadja, az ukrajnai konfliktusban a HVIM Oroszország álláspontjával szimpatizál.
A legaktívabb HVIM-esek az Avram Iancu-bábu égetéséről Románia-szerte hírhedt Csibi Barnával együtt érdekeltek egy zászlókkal, Nagy-Magyarország- és Székelyföld-térképekkel, ultranacionalista magyar írók könyveivel és Nagy-Magyarország-térképes ruhaneművel kereskedő vállalkozásban – írják. Márpedig Csibi – aki közben 2013-ban Ukrajnába (Káprátaljára) költözött és ott bloggerkedik – még 2014-ben azt nyilatkozta a Rise-nak, Moszkva szövetségeseket keres a Székelyföldön, és hogy Oroszország támogatja „Székelyföld függetlenségét”.
A Rise Project az orosz kapcsolatot egy másik mellékszállal is igyekszik alátámasztani, és behozza a képbe a CIS-EMO nevű, egy orosz házaspár által alapított civil szervezetet, amely választási megfigyelésekkel foglalkozott nemzetközi szinten. Ugyancsak hozzájuk köthető a European Center for Geopolitical Analysis nevű szervezet is. A Kochetkov házaspár mellett ennek dolgozott egy Mateusz Piskorski nevű volt lengyel parlamenti képviselő is, akit aztán később azzal vádoltak meg, hogy Oroszországnak kémkedik. Ezek a személyek a Kreml-közeli médiában gyakran megszólaltak szakértőként – emeli ki a Rise Project cikke. Egy volt belga parlamenti képviselő, Luc Michel, EU-ellenes politikus és franciaországi szélsőséges politikai mozgalmak támogatója is része a csapatnak, akinek a birtokában van egy könyvkiadó-hálózat is (például a brüsszeli Centre Multimedia l’ASBL), mely „az orosz expanzió politikáját” népszerűsíti.
A négy „szakértőt” már többször vádolta a nyugati sajtó azzal, hogy Vlagyimir Putyint és külpolitikáját támogatja, sőt, attól sem riadnak vissza, hogy az általuk megfigyelt választásokról az orosz érdekeknek megfelelően jelentsék ki, hogy demokratikusak voltak vagy sem. Az általuk delegált személyek nagy múltú nyugati demokráciák független megfigyelőiként jelennek meg az orosz sajtóban, amint nyilatkoznak ezekről a választásokról, de közben a háttérben egy nagyobb játszma zajlik. A külföldi megfigyelőket ugyanis többnyire nyugati országok – például Anglia vagy Franciaország – szélsőjobboldali politikai alakulataiból toborozzák, amelyek egyébként a maguk részéről orosz finanszírozást kapnak működésükhöz – hivatkozik a Rise Project több, a témát kutató szociológus megfigyeléseire.
De hogy kapcsolódik mindez a HVIM-hez? Ezek a „szakértők” szeparatista régiókról – mint amilyen Abházia, Dél-Oszétia, Transznisztria, Donyeck – szoktak nyilatkozgatni. Például ők monitorizálták a 2011-es transznisztriai választásokat is. Ugyanakkor 2011-ben az abháziai választásokkor többek között Zagyva György Gyulát és más jobbikos politikusokat is alkalmazták választási megfigyelőként. Ezt egy interjúban maga Zagyva mondta el a romániai oknyomozóknak még 2014-ben, ám utólag korrigálta nyilatkozatát, és azt állította, nem a European Center for Geopolitical Analysis, hanem a budapesti Országgyűlés képviseletében utazott a Grúziától elszakadt tartományba. A másik szál, hogy több jobbikos politikus – maga Vona Gábor pártelnök is – részt vesz gyanús Kreml-párti tanácskozásokon, eseményeken. Kovács Béla jobbikos politikus is feltűnik, akit Oroszországnak történő kémkedéssel vádoltak Magyarországon.
A HVIM-hez köthető jobbikos politikusok illegális függetlenségi népszavazásokon játszott megfigyelői szerepe és oroszbarátsága összefügg azzal, hogy ezeket a szeparatista régiókat kvázi precedensként akarják felhasználni a székelyföldi autonómiamozgalomban – vonja le a következtetést a dokumentumfilm. Ezt Szőcs Csongor is megerősíti olyan értelemben, hogy az idegen elnyomás alatt álló népek közös érdekéről beszél a filmben. Bekerül a képsorok közé az SZNT skóciai függetlenségi népszavazást támogató szórólapja is, valamint elhangzik, hogy ugyanezek a körök ebből az okból a Brexitre is rokonszenvvel tekintenek.
A SRI által közzétett lehallgatási jegyzőkönyvek alapján is előkerül a feltételezett orosz finanszírozás, és közzéteszik annak a személynek a nevét, akivel Szőcs Zoltán állítólag erről beszélgetett. Sebestyén Teleki István mondta tehát állítólag azt, hogy az oroszok biztosan támogatnák a HVIM-et, de arra várnak, hogy a szervezet bebizonyítsa, hogy „erős”, amely „már fel tud mutatni valamit”. Sebestyén Teleki István Svájcban él, és hozzá kötik a HVIM tagjai által forgatott, „A magyar szabadságharcos kézikönyve” című, szabotázstechnikákról is leírást adó könyv szerzőségét.
Nemrég a Maszol közölt terjedelmes cikket Sebestyén-Teleki István és a jelenleg házi őrizetben lévő két HVIM-es vezető kapcsolatáról. Eszerint a vádiratban „az erdélyi HVIM-vezetők mentora”-ként említett Sebestyén-Teleki ténylegesen találkozott HVIM-esekkel 2015. augusztus 19-én, amikor először lehallgatták a HVIM tagjait – bár Beke István a találkozón nem volt jelen –, és hogy ezzel kapcsolatban a svájci hatóságok kihallgatták. Rákérdeztek egy esetleges romániai fegyveres ellenállás szervezésére, amit Sebestyén határozottan cáfolt.
A férfi a Maszol kérdésére közölte, kétségbe vonja a vádiratban ismertetett lehallgatási jegyzőkönyv valódiságát, szerinte a dokumentumban valótlanságok is szerepelnek; azt mondta, bár már nem emlékszik pontosan arra, hogy ki mit mondott a találkozón, de szerinte semmi olyan nem hangzott el, ami „veszélyes” lenne. Sebestyén-Teleki István kapcsán a Maszol levélben kért információkat a DIICOT-tól, de a választ elutasították arra hivatkozva, hogy azok nem közérdekű információk.
Lehallgatásból rádiójáték
Ami a Rise Project dokumentumfilmjében talán leginkább zavaró, hogy a Szőcs Zoltán és Sebestyén-Teleki István, Szőcs Csongor, valamint egy meg nem nevezett HVIM-tag között a lehallgatási jegyzőkönyvek szerint elhangzott párbeszédeket rádiójáték-szerűen felolvassák, románul. A Beke család és számos, a HVIM-mel nem feltétlenül szimpatizáló, viszont a terrorvádat nem eléggé megalapozottnak tartó személy hívta fel már arra a figyelmet, hogy a kulcsfontosságú bizonyítéknak tekintett állítólagos hangfelvételt közzé kellene tenni, vagy nemcsak a román fordítást, hanem legalább a magyar átiratot, ugyanis korábban számos esetben volt már arra példa, hogy magyarról románra tolmácsolás közben félrefordítottak szövegeket. Többen úgy vélik, az lenne igazán oknyomozói teljesítmény, ha ezeket a hangfelvételeket megszereznék, és legalább magyar átiratban közzétennék. A dokumentumfilm epilógusában Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély alapítója – a magyarországi finanszírozásokat feltáró oknyomozó anyagok szerzője – annyiban árnyalja a kibontakozó képet, hogy a román hatóságok Beke- és Szőcs-ügyben tanúsított eljárását bírálja. A román hatóságok annyit értek el, hogy a HVIM eltűnt a közéletből és a közösségi hálózatokról, viszont nagyban nőtt a népszerűségük, letartóztatott vezetőit egyre többen mártíroknak tekintik; dilettáns szervezetből a HVIM valószínűleg valami sokkal veszélyesebbé alakul át ezek után – nyilatkozta Sipos.
B. D. T.
[Bakk-Dávid Tímea]
Transindex.ro,

lapozás: 1-28

kapcsolódó

» az adatbázisról
» írok a szerzőnek

további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998